12. Csajos nap

Sajnálom, hogy ilyen későn, de meghoztam az új részt. Remélem tetszeni fog nektek, és hagytok magatok után nyomot! :)

Bella szemszöge:
- Bíííp!!! – szólalt meg felettébb hangosan az ébresztőm. Én azonnal, mint aki már hozzászokott – mert, hogy ez így is van – egy nagy lendülettel rácsaptam a kezemmel, hogy lenyomjam azt a fránya kis gombot a tetején, s végre elhallgasson. 
Unott és fáradt képpel másztam ki az ágyamból és mentem a dolgomra.
Fél óra múlva csakhamar kész lettem és már megszokáshoz hívem mentem a konyhába, keresni valami ehetőt.
- Mi a csuda? – néztem bele. A hűtő üres volt. Teljesen, csak egy tejes doboz volt még benne. Nekem úgy látszik, ezek szerint, mindig üres a hűtőm.
Kivettem azt a kis tejet és megnéztem jó-e még? Pont egy nap és lejár. Hurrá! Letettem a pultra és a szekrényhez csoszogtam. Kinyitottam és kivettem egy müzlis tányért.
Visszacsuktam az ajtaját és a tányért is elhelyeztem a pulton. Most meg a fiókomhoz sétáltam és kanalat vettem a kezembe.
Elkészültem így helyet foglaltam a bárszékemen.  Lecsavartam a tejes doboz tetejét és kiöntöttem azt a kemény fél decit. Ez is szuper reggeli lesz! A müzliből tettem egy csomót bele. Úgy gondoltam, ha már tejet nem is, de müzlit eszek.
Ránéztem az órámra és rájöttem, negyed órám van még indulásig, és én még be se pakoltam!
Gyorsan megettem a reggelim, ha annak lehet nevezni…és berohantam a szobámba.
Összekapartam a könyveim és füzeteim, majd fénysebességgel indultam felvenni a cipőm, kabátom, és már húztam is ki az ajtón. Becsuktam azt és lekocogtam a lépcsőkön.
A busz éppen akkor állt meg a megállóban. Ez az! Még ideértem.
Lihegve siettem fel és foglaltam el megszokott helyem.
A busszal hamar odaértünk az iskola elé. Már megint egy újabb nap itt, elképesztően unalmas itt lenni.
Nem is hittem volna kiskoromban még, hogy az akkor jónak látott suli, egy nap rabbá tesz, és lekötelez több mint…áh, már nem is számolom az éveket. Fárasztó.
De annyit mondok, utálom ezt a nyamvadt sulit. Viszont – anyuék szerint is – szerintem fontos, hogy tanultak legyünk.  Manapság – de mindi így volt – már csak jó jegyekkel lehet elhelyezkedni rengeteg szakmában. Bár aki WC takarító akar lenni, ahhoz egy általános is elég.
Mindegy.  Az óráknak felettébb hamar vége lett. Diával jól elszórakoztattuk egymást. Folyton röhögcséltünk. Egymásba karolva – tényleg nagyon hülyék vagyunk – szaladtunk ki a suliból és egyenest a kávéház felé vettük az irányt.
- Amúgy, mi a terved mára? – kérdeztem Diát, miközben sétáltunk.
- Nem tudom. – motyogta az orra alatt.
- Ne szomorkodj! – mosolyogtam rá.  – Nekem van egy ötletem. – vigyorodtam el. A kávéházhoz értünk. Benyitottunk az ajtón és bementünk. Ott vagy tíz ember lézengett, nem értem, most miért ilyen kihalt ez a hely? Máskor csak úgy nyüzsögni szoktak itt az emberek ilyen időben. Most meg?
Leültünk egy asztalhoz és nemsoká megérkezett a pincér.
- Mit hozhatok? – tette fel azt a nagyon jó kérdést, amin vagy öt perc keresgélés után kitaláltuk mit rendeljünk.
- Palacsintát kérünk! – mondtuk egyszerre – És hozzá narancslevet! – tettem hozzá.
A pincér bólintott és távozott tőlünk. Tíz perc elteltével érkezett az eledelünk és mohón kezdtünk hozzá az evéshez.
- Hmm! – néztem rá Diára és mutogattam a palacsintámra. – Ez nagyon finom!
- Igen. – válaszolt egyetértően. – Mi az ötleted? - harapott egyet a finomságból.
- Egyszerű, csajos nap. – kacsintottam. – Elmegyünk plázázni – na, azért nem vagyok az a vásárlós…fúj, plázacicák, a hideg is kiráz tőlük. Ahogy azokban a méteres magas sarkúban, a mellig kivágott felsőjükben, a milliméteres kis szoknyájukban, a telepakolt arcukkal  meglátom őket, felfordul a gyomrom. – vagy akár megnézhetünk egy filmet. Vagy mondj valamit te is!?
-  Nem is tudom…nekem ehhez nincs most kedvem. Akkor már inkább filmnézés és beszélgetés.
- Legyen. – csóváltam meg fejem. Olyan lehangoló mikor ilyen. – Fizetünk! – szólítottam le a pincérünk.
Míg én megfizettem a csodálatos ebédünket, Dia kisétált a kávéház elé és leült a szemben lévő padra.

Dia szemszöge:
Tudom, hogy nem szereti, mikor ilyen a hangulatom. Magam se szeretem, de nem tehetek róla. Szeretem, és fáj, hogy ez történt, de végül is, még ki lehet javítani. Remélem.
Csak bámultam ott azon a rozoga padon és vártam Bellát. Igazából felezni akartam, de erősködött, hogy neki úgy is van annyi pénze. Igazából, tényleg van, a szülei is folyton teletömik pénzel, de engem nem zavar. Van elég nekünk is, nem félek, hogy bármi baj lehet.
Mondjuk kicsit több pénzt is kaphatnék anyáéktól, nem mintha nem lenne elég, de több is lehetne. Persze…akkor mit nyafogok, de az én szüleim, azok nem olyanok. Anyának nincs munkája, apa pedig ezért folyton dolgozik. Én csak alkalmi munkákat vállalok, azt is általában nyáron, s nyár még messze van, sajnos.
Annyit mélázok már itt, hogy nem veszem észre, Bella már kijött és engem vizslat, min töprengek ennyit?
- Jól vagy? – kérdezi.
- Igen, mehetünk. Csak elgondolkoztam. – sóhajtok nagyot.
- Eriken?
- Ne, kérlek. Nincs kedvem most róla beszélni.  – Erik? Mikor nem rá gondolok? Te jó ég! Ez már beteges nem? Csak azon töröm az agyam, mi lenne ha egyszer megkeresném azt a csajszit és jól beolvasnék neki? Vagy ha Erik végre lerendezné ezt a dolgot, és velem lehetne. Lehetne?  Sose értem meg…
- Oké. Induljunk. – vetett egy pillantást rám és megmosolyogott.
Az úton sokat beszélgettünk, milyen filmet nézzünk. Mire Bella lakásához érkeztünk – ami mellesleg csodaszép belülről. Mindig elámulok rajta, akárhányszor is járok nála, pedig az nagyon sokszor van. -, tehát addigra teljesen kiszáradt a szánk és csak lihegtünk. Nagyon jó kis csevegés volt, végre nem Róla folyt a vita. Most se vitáztunk, csak ha Ő lesz a téma, mindig valamin összeszólalkozunk. Általánosságban arról, hogy én nem hiszem, hogy szeret, de ez most nem fontos.
Felszaladtunk a lépcsőházban a lakáshoz. Versenyt futottunk, én nyertem. Büszkén veregettem meg mellkasom, aztán mindketten hangos nevetésbe kezdtünk, még Bella le is csitított, hogy ne olyan hangosan, mert felverjük a házat.
A barátnőm csak nagy szenvedések közt tudta kinyitni az ajtóját, nem értem, miért nem cserélteti már le a zárat?
Szóval benyitottunk és gyorsan lerúgtuk a cipőnket meg a kabátunkat. Besiettem a konyhába és elővettem a szekrényből a cukros dobozt – már minden zugát ismerem a lakásnak, annyiszor jártam itt -, és letettem a pultra. Egy kancsóba vizet töltöttem, addig Bella valamit matatott a televíziója környékén, gondolom a választott filmet kereste.
Megint az egyik szekrénykébe nyúlkáltam citromért. Pont volt még kettő. Azt villámgyorsasággal  facsartam bele a friss vízbe. Cukrot raktam hozzá és kész is lett a fincsi limonádé.
- Bella, gyere!!! – ordibáltam neki. Öt perc után se jött válasz, így újra próbálkoztam. – Mi a fenét csinálsz?
- Bocs… - rohant be a konyhába – csak kisebb hiba történt a DVD lejátszóval, de már megvan. Mit készítettél?
- Limonádé, ahogy szeretjük. – töltöttem a poharába, majd az enyémbe is.
- Hm. – bólogatott. – Ennél jobb nem is lehetne. – nyalta meg száját.
- Akkor filmnézésre fel! – kiabáltam és befutottam a nappaliba.
- Km, elfelejtettem, hogy nincs itthon rágcsálnivaló. – húzta el a száját Bell.
- Nem baj! De semmi sincs?
- Müzli…?
- Szuper, hozzad. – vigyorogtam- Addig én beteszem a filmet. – kezdek el turkálni a filmek közt. Hamarosan meg is találom és behelyezem a DVD lejátszóba.  A film lassan elkezdődik. A Hupikék törpikék első része. Mindig is szerettük a meséket, és ez felnőtt korunkra mit sem változott. Ugyanúgy rajongunk Tom és Jerry-ért, meg a Gumi macikért, és sorolhatnám még.
Közben Bella is megérkezik és leül mellém a kanapéra. Gyönyörű fehér műbőr kanapé, csak úgy világít, annyira fényesen csillog.
- Annyira imádom őket. – markolok bele a müzlis tálba.
- Én is. – válaszol Bell.
A film közepén egyszer csak megszólal a telefonom. Jelez, hogy üzenetet kaptam. Ki lehet az? Kiveszem zsebemből és bekapcsolom. Idegen szám.
Megnyitom az üzenetet, amiben ez áll:
Szia Dia!
Még egyszer, nagyon sajnálom, mindazt ami veled történt, miattam. Nem akarom, hogy szomorú legyél, mert az engem is elszomorít. Kérlek, bocsáss meg!
Erik
Arcomon megfagy a mosoly és szememből könnycseppek esnek a bőr kanapéra.
Bella ijedten néz rám, de én csak az üzenetet bámulom.
- Mi az?
- ERIK – nyomom elé a telefonom. Megnézi az üzenetet, látom ahogy olvassa a sorokat. Lassan felnéz rám miután végzett az olvasással, és kezét végigsimítja vállamon.
- Ne sírj! Látom, mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire szeret. Írj vissza neki. – mosolyog rám. Szipogva mondok egy JÓ-t és visszaírok neki.
Tényleg?  - Dia
Ut.: Én is, ha nem vetted volna már észre. :’(
- De honnan tudja a számom? – kérdezem Bellától letéve a telefonom az asztalra. A filmet megállítottuk, de nekem már nincs is kedvem nézni, csak hazamenni és megenni egy doboz fagyit.
- Tőlem, bocs. – nézi szégyenlősen a padlót.
- Nem érdekel. Megírtam neki, hogy vegye már észre, hogy én IS! – kezdek ideges lenni, de ami ezek után jött, attól még idegesebb lettem…

Vajon mi lehet az, amitől még idegesebb lett Dia? Megtudhatjátok, ha velem maradtok! ;)