13. Találkozunk?

Nagyon sajnálom, hogy csak most raktam fel az új részt, de mostanában nagy a zűrzavar a fejemben. Viszont azt hiszem, jó hosszú lett, és remélem tetszeni is fog nektek, mert izgalmas egy rész! :D :)
És ne feledjetek el véleményt nyilvánítani valamilyen formában!:) Köszi! :D
(Még annyi, hogy tegnap végre én is láthattam a BYTHEWAY-t élőben, ugyhogy most nagyon fel vagyok dobva. :D Elnézést, muszáj volt elújságolni nektek...bocsika a fárasztásért. :D)Jó olvasást hozzá! ;) 
Dia szemszöge:

 Csak ültem ott lefagyva. Mégis, hogy képzeli ezt az a nő? Hogy?
- Mi az? – kérdezte aggodalmasan Bella. Egy darabig – ami olyan két másodperc volt -, még szemléltem a telefonom képernyőén látható üzenetem, majd felnéztem Bellára, akinek tekintete ijedt volt.
- „Netti” – válaszoltam mérgesen, macskakörmöket rajzolva ujjaimmal a levegőbe, a drágaságnál.
- Ki az? – húzta fel a szemöldökét Bella.
- Az nekem is  kérdés volt először, aztán rájöttem az üzenetéből, hogy Erik kullancsa.
- Ja! Rájöttem! Az volt barátnő, ugye? Hogy nem jöttem először rá! – nevetett fel, nekem ez a helyzet kicsit se volt olyan vicces.
- Ez nem nevetséges! Nézd mit ír! – dugtam az orra elé a telefonom.
- Szia! Jobb, ha TÁVOL tartod magad Eriktől! Ő az enyém, SENKI másé, főleg nem egy ilyen kis útszélié! Köszike! Puszi: Netti! :) Ut.: Ha mégis nem fogod békén hagyni, egyszer egy szép sötét helyen, találkozunk! ;) – olvasta fel hangosan a leírt sorokat Bell.
A végén nagyot sóhajtott és szomorkásan rám pillantott, majd vissza a telefonra.
- Hát, ez nem semmi! Van önbizalma! – tette le az asztalra a telefonom.
- Én most megkeresem, és még az életet is kiordítom belőle! Hogy merészel ilyeneket írni? – álltam fel idegesen és össze-vissza járkáltam, toporogtam, mint egy négyéves, akitől elvették a játékát.
- De, hogy akarod megtalálni? Hm? – állt elém Bella. – Most inkább ülj le, szépen nyugodj meg, és döntsd el, találkozni szeretnél-e Erikkel?
- Jó! – ültem vissza duzzogva a helyemre. – Talán akarok… - gondolkoztam el a kérdésem. Igazából, minden porcikám azt súgta: Menny, és öleld át, s ne engedd el soha! – de ez túl nyálas ahhoz, hogy az igazság legyen. Mégis, muszáj adnom neki, egy második esélyt, bár igazán, nem is tudom, miért kéne másodikat adnom, hiszen még az elsőt se lőtte el…
Vagy mégis? Én már nem tudom mit miért csinálnak az emberek! Egyszerűen kifürkészhetetlenek…
Higgyek-e, vagy ne neki? Haragudjak-e rá, vagy ne? Bocsássak-e meg neki, vagy ne?
Most hazudott, vagy nem? Eltitkolta, vagy nem?
Tényleg szeretem? – Igen, már azt se tudtam, mit érzek iránta…
- Hahó! – legyezte előttem kezeit Bell. – Min gondolkoztál ennyire? – mosolyodott el rajtam, s az övétől, nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Szeretnék VELE találkozni – mondtam unottan, mégis kihangsúlyoztam a „vele” szót.
- Te ez nagyon jó! – rángatta a vállamat Bella. – És felhívod, vagy mi lesz?
- Hát…egy üzenet nem lenne elég? – nyafogtam.
- Nem! – vigyorodott el.
- Én biztos nem beszélek vele… - tiltakoztam.
- Akkor majd én! 

Bella szemszöge:

- Akkor majd én! – és kezembe vettem az asztalon lévő telefont, ami történetesen Diáé volt, de nem baj. Kikerestem az Erik számát, és megnyomtam a hívógombot.
Kicsöngött, majd néhány másodperc múlva azonnal felvette – gondolom Erik – a telefont.
- Haló? Dia? – lelkesedett – most már biztosan – Erik.
- Szia, sajnos nem. Bella vagyok – hallottam a vonal túlsó végéről egy marha nagy sóhajtást, de nem én vagyok a hibás, hogy a „hiszti királynő” nem akar vele dumálni.
- Miért te hívtál? És miért a Dia telefonjáról? Miért kerestek? – zúdította rám a kérdéseket, és mielőtt még válaszolhattam volna, még hozzátette: És jól van Dia?
- Igen, itt ül mellettem – néztem a körmét rágcsáló, igencsak ideges barátnőmre. Egy ügyes mozdulattal a kezére csaptam, és kis suttogás közepette elmormogtam egy „Ne rágd a körmöd!” felszólítást.
- Mit beszélgettek ott? – kérdezte furcsállva Erik.
- Oh, semmi különös – kuncogtam. – A lényeg, hogy Dia… - hatásszünet – találkozni szeretne Veled! – kiabáltam bele a telefonba. Hallottam, hogy Erik nagy éljenzés és boldogságkitörés közepette odarohan Olivérhez és elkezdi neki is mondani, hogy „Dia találkozni akar velem! Velem, érted?!”, erre Oli csak annyit mondott morcosan „Szuper! Megtennéd, hogy nem süketítesz meg idő előtt?! Köszi!”. Én csak nevettem egyet, és ránéztem Diára, aki már a fülemen volt, hogy ő is hallja, mit beszélgetünk.
Amikor meghallotta, mennyire örülnek neki, elmosolyodott, én pedig most láttam elérkezettnek az időt, hogy átadjam neki a telefont, had beszéljen ő is Erikkel.
- Mit csinálsz? – nézett rám ijedten, amikor átadtam neki a készüléket és kisétáltam a konyhába. Még utánam kiabálta, hogy: Nagyon köszönöm! – persze mindezt mérgesen, hogy, hogyan tehettem vele ilyet?
Még mindig nevetgéltem rajtuk, közben pedig ittam egy kis vizet, mert a sok izgulástól kiszáradt a torkom.

Dia szemszöge:

 Hogy hagyhatott így itt? Mégis, milyen az ilyen barát? Na, benne is most csalódtam egy óriásit…
- És ő is örül, hogy találkozhat velem? – hallottam meg Erik gyerekesen édes, mégis férfias hangját. Önkénytelenül is el kellett mosolyodnom, és úgy éreztem, a pillangók is elindultak odalent a hasamban. Kellemes érzés járta át a testem, hogy újra hallhatom a hangját, de még mindig nagyon ideges voltam rá…
- Itt Dia! – nevettem fel. Na, jó! Bevallom, nem is haragszom annyira Bellára! Sőt, azt hiszem, tényleg örülök, hogy átadta a telefont. – Szia, Erik! – szóltam ismét.
- Szia…Dia… - dadogott a telefonban, eléggé bizonytalanul Erik. Haha, most ráhoztuk a frászt!
- Hallom, fel vagy dobva valamiért…nem is tudom miért…te igen? – húztam még mindig az agyát, had szenvedjen. Ugye milyen gonosz vagyok? Haha…
- Köszönöm, hogy hajlandó vagy velem találkozni! Hidd el, nem bánod meg! – hallatszott a hangjában, hogy magabiztossá változik, és száján hatalmas vigyor jelenik meg.
- Azt el is várom! – mondtam komolyan. – De kérlek, Nettikét ne hozd el!
- Kit? – hüledezett.
- Nettike ma felkeresett egy szép kis üzenettel, hogy hagyjalak békén, s ha mégse teszem, nagyon megbánom!
- De honnan tudta a számod?
- Azt én se tudom…de ugye elfogsz vele beszélgetni? Mert én biztos, mert olyanokat írt nekem… Felháborító az a csaj! – gurultam méregbe, még az emlegetése miatt is.
- Tudom, és sajnálom, hogy ilyen ember… Biztos, hogy felkeresem, és lesz hozzá, egy-két szavam! – éreztem, hogy már ő is mérges – És ne félj tőle! Amíg engem ismersz, addig nem eshet bajod! Ha bárhol meglátod, menny tovább, érted? Ne állj le vele beszélgetni, vagy ilyesmi, mert még…kitudja mit csinál veled! Tudod, ő egy nagyon erőszakos nőszemély, és barmit megtenne azért, hogy megszerezze azt, ami kell neki, bármi áron is legyen az! És ez most tök komoly volt! Kérlek…az én kedvemért…jó? – huh, hát nem is tudom, ezek után, mit gondoljak erről a Nettiről. Bár sejtettem, hogy valami idegbeteg lehet, ahogyan  eddig megismertem.
- Rendben – bólintottam, de magamban nem ezt gondoltam. Félek, hogy nem bírom majd megállni, hogy ne keverjek le neki egy nagy pofont, hogy a másikat az Északi-sarkon kapná meg…
- Nem adnád vissza még kicsit? Szeretnék Olival beszélni kicsit? – suttogta a fülemben a már mellettem ülő Bell.
- De, mindjárt – suttogtam vissza neki, majd ismét Erikhez szóltam: Akkor holnap délután hat óra, mondjuk az Aréna plázában valamelyik étteremben? – kérdeztem tőle.
- Megbeszéltük. Akkor holnap, hatkor, az Aréna pláza bejáratánál!
- Most létszíves ad oda Olivérnek, mert a barátnőm szeretne vele dumcsizni! – nevettem Bellán.
Erik is ezt tette, s miután elköszöntünk, mindketten átadtuk az illetékeseknek a telefont.

Bella szemszöge:

 Úgy érzem, végre egyenesbe jön lassacskán Dia magánélete. Remélem jól sikerül a holnapi találkájuk…
Ahogy Dia átadta a telefonját, azonnal meghallottam, Olivér aranyos hangját:
- Csövi drágám, mizujs? – kuncogott.
- Csövi mókuskám! Hogy mizujs? Happy van kérlek szépen! – nevettem el magam.
- Az jó, és én mikor látom újra azt a csodaszép tündérkémet? – ez most bók lenne? Mert én csak valami nagyon nyálas szerelmes filmre tudtam alatta gondolni, amitől hányingerem van…
Nem szeretem azokat a filmeket, amik már annyira „édesek”, hogy a tévé képernyőjén keresztül folyik ki a nyál.
De most az egyszer talán kicsit elpirultam Oli szavain, amit barátnőm meg is látott, és csak nevetve mutogatott rám. Én meg egy vállba „boxolással” díjaztam cselekvését, és elvonultam, kicsit távol, a kíváncsiskodó fülektől.
- Nem tudom…Mondjuk holnap Erik és Dia is találkoznak, és nem lesz semmi fontos dolgom…hm?
- Ő…nekem is jó lenne…ha… - motyogott kínosan.
- Ha? – húztam fel a szemöldököm.
- Próbánk lesz a fiúkkal – nyögte végre ki, én pedig megkönnyebbültem.
- Az semmiség! És hogyha elmennék a próbátokra, utána pedig megvacsoráznánk valahol?
- Hát…legyen. De csak ha nem zavarsz minket, rendben?
- Világos uram! – mosolyodtam el.
- Akkor hölgyem, holnap ötre ott leszek önnél! – nevetett.
- Megdumáltuk, most viszont kihagyhatatlan traccsparti következik itt, mennem kell – szomorodtam el. – Puszillak titeket!
- Én is téged! És Diát is! – mondta ő is, kissé lehangoltan. – Szia!
- Szia! – köszöntem el tőle, s bontotta a vonalt.
Visszasétáltam Diához, aki a nappalimban nézegette a falon helyezkedő képeim, amit még én rajzoltam. Az egyiken egy macska, a másikon egy gyönyörű ruhás nő, egy festett tájkép, ami egy rétet ábrázolt, s végül egy gitárt amelyre egy kobra tekeredik rááá (?). Igen, néhány képemről azt se tudom, miért rajzoltam pont azt.
De még van ezeken kívül egy csomó kis rajzom, festményem, és stb.
Dia csodálattal bámulta végig őket, pedig már ezerszer látta azokat…
- Látod ezt? – mutatott a macskásra, én pedig bólintottam. – Ez a kedvencem! – mosolygott.
- Igen Dia, ezt már vagy milliószor mondtad! – nevettem el magam rajta.
- Tudom, tudom! De annyira szeretem a cicákat! Bárcsak lenne egy nekem is… - kókadt le.
- Ne búsulj! Egyszer neked is lesz! – kacsintottam. – De, most inkább beszélgessünk Rólad. Gyere, üljünk le – ráncigáltam a kanapéhoz. Valahogyan tudtam, hogy rájött miről akarok vele fecsegni.
- Erikről? – kérdezte. Mintha a számból vette volna ki a szót.
- Igen. Most akkor haragszol még rá? Miről beszéltetek?
- Egy kicsit, de nagyon boldog voltam, mikor hallhattam a hangját – sóhajtott egy nagyot, olyan elmerengően. Megmosolyogtatott. – Arról, hogy a Nettike milyen kis elviselhetetlen. Őrült a nőci, hidd el nekem, ahogy Erik beszélt róla, még így is megijedtem tőle.
- Akkor nem fogod megkeresni? – bíztam benne, hogy azt mondja: Dehogy megyek a közelébe! – de nem ez volt a válasza, sajnos…
- Ha nem találkozom vele, nem fogom megkeresni, de ha bárhol is meglátom, nem hagyom szó nélkül elmenni mellettem! Nehogy már betojjak egy ilyen nőtől! – emelte fel hangját felháborodottan.
- Nyugodj már le! Mindegy…de remélem nem verekedsz vele össze! Amúgy képzeld, holnap nekem is lesz programom! – vigyorodtam el.
- Na? És mi? – lett egyre vidám és izgatott.
- Próbára megyek. Aztán meg megeszünk valamit egy kávézóban.
- Az szuper! Kár, hogy nekem más terveim vannak… - tűnt el a mosoly az arcán.
- De neked most Erikkel kell lenned! Lerendezni a vitátokat, és boldognak lenni, együtt! – kacsintottam rá, máris jobb hangulata lett.
- Igazad van! – állt fel. – Most pedig együnk valamit, mert éhen halok! – simogatta meg a hasát.
- Kaja!!! – kiáltottam el magam, s mentünk tömni a lepénylesőnket. :D