Elnézést kérek mindenkitől...de ez ennyi lett, remélem tetszik majd nektek, és hagytok magatok után nyomot. :) Ne feledjétek: BRAVO- ban ByTheWay poszter és Ya Ou interjú! :)
"Néha áldozatokat kell hozni másokért...de néha jobb kockáztatni."
Bella szemszöge:
Dia meg se szólalt. Én kérdően néztem rá és vártam mi történik, de csak remegő hangon annyit válaszolt:
- Magam se tudom. Talán érezni akartam, hogy csak azért is bizonyítja…hogy, talán…de nem! Nem vagyok rá kíváncsi! – nagyot nyelt és folytatta. – Mennyünk, jó? – rám nézett, majd kezét felém nyújtotta. – Segítesz?
- Ja, aha! – mosolyogtam és elfogadva mancsát felhúztam a földről. Nagyot nevettünk az ügyetlenkedésünkön, mert mikor felhúztam, majdnem én estem bele a sárba.
- Haha, nagyon vicces! – imbolyogtam kicsit a megszédülés miatt. Fejemet simogattam és a falhoz támaszkodva nevettem vele. Ő csak mutogatott rám és vigyorgott, de arcáról hamar lefagyott a mosoly. Erik jelent meg, szemeivel ismerős alakot keresett, feltehetőleg minket.
Én azonnal észrevettem és kezemmel intettem, hogy erre jöjjön. Dia még jóízűen nevetgélt kicsit, mígnem észrevette, hogy én hadonászok a kezemmel és a hadonászás irányába nem fordult. Arcán megfagyott a mosoly és lassacskán lekonyult. Szemei őt nézték, minden porcikája remegett, ahogy közeledett felé. Mikor már előtte állt, kezeit vállaira tette és lágy, simogató hangon, mégis fáradtan így szólt:
- Kérlek, hallgass meg! – Dia csak idegesen toporzékolt lábaival és fejét csökönyösen elfordítva így válaszolt: Menny te a búsba! – hangja remeget, mégis annyi erő volt benne, mintha ezzel a négy szóval rombolt volna le egy egész várat, az a vár volt Erik. Arca falfehér lett, nem bírtam már szó nélkül hagyni ezt az értetlen veszekedést:
- Dia, drágám nyugodj le! Most én itt hagylak titeket, ott leszek a buszmegállóban, ha elintéztétek a beszélni valótokat! – mutattam holt nyugodtan a mellettünk kb. három méterre lévő buszmegállóra. Nem féltem, hogy Dia leharapja a fejem, én? Hiszen több mint tíz éve ismerem, tudom mire mi a reakciója, de legalább is többé-kevésbé.
- Bella? Itt hagynál? Elárulsz? – szemébe könnyek szöktek, ajkai remegtek és lefelé görbültek.
- Itt én! Figyelj, nem féltelek! Nem árullak el, csak adj egy esélyt Eriknek, kérlek! – szavaim már-már könyörögtek, nem szerettem az ilyesféle értelmetlen drámázásokat.
- Hát, jó! – mondta ki durcásan és kezeit összefonta maga előtt. Arcomra akaratlanul is kis mosoly szökött, csak úgy mint Eriknek.
- Akkor megyek is! – szinte súgva beszéltem, nem tudom miért… Van az mikor egy halk szó jobb, mintha olyan nagyot mond az ember, hogy rögtön az egész banda kedve elmegy a beszélgetéstől, bár itt, ott kezdődött minden, hogy egyiknek alapból nincs kedve beszélni a másikkal, csak hosszas lökdösés után lehet meggyőzni, ez volt Dia. Lassan és csendben elsétáltam a buszmegállóig, ott leültem a koszos padra és csak bámultam némán a csillagokat, közbe pedig fél füllel hallgatóztam.
Dia szemszöge: Csak álltam ott némán. Semmi kedvem nincs ezzel beszélgetni. Legszívesebben fejbe vágnám egy köcsöggel, mert ő maga is egy köcsög. Olyan forma is, komolyan, sokszor végignézek rajta, és elgondolkozom, mennyire hasonlít rá. Tudom hülyeség…lehet, vannak ilyen értelmetlen képzelgéseim…
Esély…mennyi esélyt adtam én már sok mindenkinek, és mekkorát koppantam azok miatt az esélyek miatt… Sorolhatnám...
Idegesen néztem Erikre, ő is elég feszültnek látszott, de aztán mégis megszólalt:
- Miért vagy ilyen? – kétségbeesett hangon szólalt meg, én miért vagyok ilyen? Ezt inkább tőle kéne kérdeznem…vagy mégse?
- Hogy? Már bocs, de te vagy olyan…olyan… - kertestem a jó szót, de valahogy nem akadt horogra.
- Milyen? Akkor megmondom milyen vagyok, jó?
- Kíváncsian várom. – vontam meg vállam.
- Nos, te azt hiszed, hogy én egy gonosz és szívtelen barom vagyok, lehet…De, én legalább nem teszlek ki a féltékeny volt barátnőmnek. Az a nő mindenre képes, és senkitől se hátrál…magam se értem, miért kezdtem vele ki. Csak azt akarom, hogy végleg békén hagyjon, hogy normálisan tudjam élni az életem, veled. – a VELED szót nyomatékos hangsúlyon mondta, megnyugtató volt hallani. Arcomra kis mosoly szökött, kedvem lett volna megölelni, de akkor felébredtem, és a valóság elszomorított.
- És?
- Mit és?
- Folytassad, csak van még mondani valód! – kezeimmel mutogattam, olyan : folytassad félét.
- Ha annyira akarod. Te meg, nem akartam, hogy megtudd, de tudod, mert elmondta neked Bella. Na, most nem értem, miért kell kiakadnod? Ha már tudtad, hogy mi a szitu, akkor ez most mi? Jó lenne tudni… - nézett rám szúrós szemekkel.
- Mert, miért ne csókolhatnál azért meg? Én nem félek a kis pipitől…csak egy…nem is mondom, a lényeg, jöjjön csak, majd lesz valami.
- Na én ezt nem akarom, hogy legyen valami, hogy megelőzzem, nem akarom, hogy kikezdjen veled, hogy célponttá válj, nem akarom, hogy tönkretegyen. – nagyot sóhajtott. Meglepődően bámultam rá, tényleg ez az igazság? Akkor nem is olyan rossz ember…talán. Aztán kis szünet után hozzátette : Féltelek. – szinte suttogta.
- Köszönöm, de nekem most időre van szükségem, feldolgozni mindazt, ami történt. Sajnálom… - elsétáltam. Lépteim egyre nehezebbé váltak, ahogy távolodtam tőle. Legszívesebben a karjaiba ugrottam volna, de erősnek kell lennem, nem.
- Mi történt? – kérdezte Bella amint odaértem hozzá.
- Valami, most nem akarok róla beszélni, vigyél haza, létszíves.
- Legyen, de holnap elszámolás. – mosolygott rám. Erőt adott. A kocsijához sétáltunk és beszálltunk, majd elindultunk. Nem beszéltünk a haza úton, csak néztem az ablakból elém táruló gyönyörű Budapestet. A sok fény, a meseszép Duna, aztán felébredtem, és csak a mocskos utakat és a sötét utcákat, illetve az erőteljes szmogot véltem felfedezni…semmi több.
Fájt, ahogy láttam a párokat kézen fogva sétálni a járdákon, hogy a gyerekzsivaj kihallatszik a hatalmas épületekből, kacagás és vidámság…ők boldogok, Bellával együtt, csak én vagyok ilyen szerencsétlen…
Hazaértünk. A motor leállt, az autó is beparkolt, kiszálltam. Bella nagyon be akart velem jönni, felkísérni, esetleg mégis beszélgetni, de most nem ment, elhajtottam, lehet, hogy durva voltam…de nemhogy kedvem, de erőm se volt mindehhez.
Elköszöntem tőle és felsiettem a lépcsőfokokon. Gyorsan kinyitottam az ajtót, majd be is zártam, miután bent voltam.
Lerúgtam a cipőm és azonnal a fürdőbe siettem. Lezuhanyoztam, fáradtan és meggyötörten csoszogtam be nyuszis mamuszomban a szobámban, anyu és apu nincsenek itthon? De, alszanak. Már fél tizenegy volt…behuppantam az ágyamba és azon nyomban álomba merültem.
Álmomba jobb világban jártam…ahol még volt szabadság…
"Néha áldozatokat kell hozni másokért...de néha jobb kockáztatni."
Bella szemszöge:
Dia meg se szólalt. Én kérdően néztem rá és vártam mi történik, de csak remegő hangon annyit válaszolt:
- Magam se tudom. Talán érezni akartam, hogy csak azért is bizonyítja…hogy, talán…de nem! Nem vagyok rá kíváncsi! – nagyot nyelt és folytatta. – Mennyünk, jó? – rám nézett, majd kezét felém nyújtotta. – Segítesz?
- Ja, aha! – mosolyogtam és elfogadva mancsát felhúztam a földről. Nagyot nevettünk az ügyetlenkedésünkön, mert mikor felhúztam, majdnem én estem bele a sárba.
- Haha, nagyon vicces! – imbolyogtam kicsit a megszédülés miatt. Fejemet simogattam és a falhoz támaszkodva nevettem vele. Ő csak mutogatott rám és vigyorgott, de arcáról hamar lefagyott a mosoly. Erik jelent meg, szemeivel ismerős alakot keresett, feltehetőleg minket.
Én azonnal észrevettem és kezemmel intettem, hogy erre jöjjön. Dia még jóízűen nevetgélt kicsit, mígnem észrevette, hogy én hadonászok a kezemmel és a hadonászás irányába nem fordult. Arcán megfagyott a mosoly és lassacskán lekonyult. Szemei őt nézték, minden porcikája remegett, ahogy közeledett felé. Mikor már előtte állt, kezeit vállaira tette és lágy, simogató hangon, mégis fáradtan így szólt:
- Kérlek, hallgass meg! – Dia csak idegesen toporzékolt lábaival és fejét csökönyösen elfordítva így válaszolt: Menny te a búsba! – hangja remeget, mégis annyi erő volt benne, mintha ezzel a négy szóval rombolt volna le egy egész várat, az a vár volt Erik. Arca falfehér lett, nem bírtam már szó nélkül hagyni ezt az értetlen veszekedést:
- Dia, drágám nyugodj le! Most én itt hagylak titeket, ott leszek a buszmegállóban, ha elintéztétek a beszélni valótokat! – mutattam holt nyugodtan a mellettünk kb. három méterre lévő buszmegállóra. Nem féltem, hogy Dia leharapja a fejem, én? Hiszen több mint tíz éve ismerem, tudom mire mi a reakciója, de legalább is többé-kevésbé.
- Bella? Itt hagynál? Elárulsz? – szemébe könnyek szöktek, ajkai remegtek és lefelé görbültek.
- Itt én! Figyelj, nem féltelek! Nem árullak el, csak adj egy esélyt Eriknek, kérlek! – szavaim már-már könyörögtek, nem szerettem az ilyesféle értelmetlen drámázásokat.
- Hát, jó! – mondta ki durcásan és kezeit összefonta maga előtt. Arcomra akaratlanul is kis mosoly szökött, csak úgy mint Eriknek.
- Akkor megyek is! – szinte súgva beszéltem, nem tudom miért… Van az mikor egy halk szó jobb, mintha olyan nagyot mond az ember, hogy rögtön az egész banda kedve elmegy a beszélgetéstől, bár itt, ott kezdődött minden, hogy egyiknek alapból nincs kedve beszélni a másikkal, csak hosszas lökdösés után lehet meggyőzni, ez volt Dia. Lassan és csendben elsétáltam a buszmegállóig, ott leültem a koszos padra és csak bámultam némán a csillagokat, közbe pedig fél füllel hallgatóztam.
Dia szemszöge: Csak álltam ott némán. Semmi kedvem nincs ezzel beszélgetni. Legszívesebben fejbe vágnám egy köcsöggel, mert ő maga is egy köcsög. Olyan forma is, komolyan, sokszor végignézek rajta, és elgondolkozom, mennyire hasonlít rá. Tudom hülyeség…lehet, vannak ilyen értelmetlen képzelgéseim…
Esély…mennyi esélyt adtam én már sok mindenkinek, és mekkorát koppantam azok miatt az esélyek miatt… Sorolhatnám...
Idegesen néztem Erikre, ő is elég feszültnek látszott, de aztán mégis megszólalt:
- Miért vagy ilyen? – kétségbeesett hangon szólalt meg, én miért vagyok ilyen? Ezt inkább tőle kéne kérdeznem…vagy mégse?
- Hogy? Már bocs, de te vagy olyan…olyan… - kertestem a jó szót, de valahogy nem akadt horogra.
- Milyen? Akkor megmondom milyen vagyok, jó?
- Kíváncsian várom. – vontam meg vállam.
- Nos, te azt hiszed, hogy én egy gonosz és szívtelen barom vagyok, lehet…De, én legalább nem teszlek ki a féltékeny volt barátnőmnek. Az a nő mindenre képes, és senkitől se hátrál…magam se értem, miért kezdtem vele ki. Csak azt akarom, hogy végleg békén hagyjon, hogy normálisan tudjam élni az életem, veled. – a VELED szót nyomatékos hangsúlyon mondta, megnyugtató volt hallani. Arcomra kis mosoly szökött, kedvem lett volna megölelni, de akkor felébredtem, és a valóság elszomorított.
- És?
- Mit és?
- Folytassad, csak van még mondani valód! – kezeimmel mutogattam, olyan : folytassad félét.
- Ha annyira akarod. Te meg, nem akartam, hogy megtudd, de tudod, mert elmondta neked Bella. Na, most nem értem, miért kell kiakadnod? Ha már tudtad, hogy mi a szitu, akkor ez most mi? Jó lenne tudni… - nézett rám szúrós szemekkel.
- Mert, miért ne csókolhatnál azért meg? Én nem félek a kis pipitől…csak egy…nem is mondom, a lényeg, jöjjön csak, majd lesz valami.
- Na én ezt nem akarom, hogy legyen valami, hogy megelőzzem, nem akarom, hogy kikezdjen veled, hogy célponttá válj, nem akarom, hogy tönkretegyen. – nagyot sóhajtott. Meglepődően bámultam rá, tényleg ez az igazság? Akkor nem is olyan rossz ember…talán. Aztán kis szünet után hozzátette : Féltelek. – szinte suttogta.
- Köszönöm, de nekem most időre van szükségem, feldolgozni mindazt, ami történt. Sajnálom… - elsétáltam. Lépteim egyre nehezebbé váltak, ahogy távolodtam tőle. Legszívesebben a karjaiba ugrottam volna, de erősnek kell lennem, nem.
- Mi történt? – kérdezte Bella amint odaértem hozzá.
- Valami, most nem akarok róla beszélni, vigyél haza, létszíves.
- Legyen, de holnap elszámolás. – mosolygott rám. Erőt adott. A kocsijához sétáltunk és beszálltunk, majd elindultunk. Nem beszéltünk a haza úton, csak néztem az ablakból elém táruló gyönyörű Budapestet. A sok fény, a meseszép Duna, aztán felébredtem, és csak a mocskos utakat és a sötét utcákat, illetve az erőteljes szmogot véltem felfedezni…semmi több.
Fájt, ahogy láttam a párokat kézen fogva sétálni a járdákon, hogy a gyerekzsivaj kihallatszik a hatalmas épületekből, kacagás és vidámság…ők boldogok, Bellával együtt, csak én vagyok ilyen szerencsétlen…
Hazaértünk. A motor leállt, az autó is beparkolt, kiszálltam. Bella nagyon be akart velem jönni, felkísérni, esetleg mégis beszélgetni, de most nem ment, elhajtottam, lehet, hogy durva voltam…de nemhogy kedvem, de erőm se volt mindehhez.
Elköszöntem tőle és felsiettem a lépcsőfokokon. Gyorsan kinyitottam az ajtót, majd be is zártam, miután bent voltam.
Lerúgtam a cipőm és azonnal a fürdőbe siettem. Lezuhanyoztam, fáradtan és meggyötörten csoszogtam be nyuszis mamuszomban a szobámban, anyu és apu nincsenek itthon? De, alszanak. Már fél tizenegy volt…behuppantam az ágyamba és azon nyomban álomba merültem.
Álmomba jobb világban jártam…ahol még volt szabadság…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése