Nagyon sajnálom, hogy csak most hoztam az új részt, de sajnos nagyon sok időm ráment az iskolai dolgokra, a pihenésre, az év végi hajtásra. Kérlek bocsájtsatok meg, s ne hagyjatok el! Számítok rátok! :) Jó olvasást! :) Extra hosszú rész! ;)
- És nagyon, nagyon, de nagyon köszönöm azt a sok oldalmegjelenítést! :) Sokat jelent! :) -
A következő részt jövő hét vége, vagy e hét vége felé kapjátok!
S mivel három kötelezőt is ki kell olvasnom, így három hétig csak egy-egy részt fogtok kapni, jövő hét kezdetével! Mindezt csak azért teszem, hogy teljes erőmmel az olvasáson legyek, s minél hamarabb nyiffantsam őket ki, hogy az írásra tudjak aztán koncentrálni. :D
De aztán szinte biztos, hogy hetente egy vagy két résszel jövök majd. :)
De most már tényleg koncentráljatok a történetre:
Bella:
Este még megbeszéltük, hogy holnap ruhavásárlás lesz Diának, aztán már csak arra emlékszem, hogy beszélgettünk, majd lassan álomba szenderültünk.
Reggel hangos horkolásra ébredtem. Mellettem Dia aludt, a földön. Felültem. Pislogtam néhányat, hogy jobban lássak, s rájöttem, tényleg a szőnyegen aludtunk, mert szörnyen sajog a vállam.
Éreztem, hogy valami van az arcomon, hozzáértem: tejszínhabos volt. Dia, jaj de vicces vagy!
Szememet a falon lévő órámra vezettem, már fél hét volt. Fel kéne kelteni az álomszuszékot!
- Dia!!! – síkoltottam el magam. Ez is a tervem része volt ám!
- Mi a franc? – hunyorogva rám nézett, olyan értetlen fejet vágva.
- Nem franc, csak reggel! Már fél hét, te itt horkolsz mellettem, elnyomtam a vállam, az arcom pedig…! – mutogattam idegesen.
- Jó, jó! Ne egyél már meg! – emelte fel kezét védekezően maga mellé. Sértődötten mormogott valamit el az orra alatt.
Felálltam és az ablakhoz lépve elhúztam a sötétítőt, utat engedve evvel a Napocska sugarainak, amik azonnal betöltötték a szobát fénnyel.
Mögöttem halk nyöszörgést hallottam, megfordulva láttam Dia még jobban hunyorog és dörzsölgeti szemét. Fintorogva feltápászkodik és a fürdőszoba felé veszi az irányt, velem együtt. Ott, míg ő megmosakodott és fogatmosott, én lemostam a tejszínhabot az arcomról, majd én is követtem tetteit.
A ruhákkal nem sokat vacakoltunk, Dia kapott kölcsönbe tőlem, én pedig egy farmernadrággal és egy piros pólóval le is tudtam az öltözködést.
Reggelizni már nem volt időnk. Gyors bepakoltuk a táskánkba és már indultunk is le a buszhoz. Villámsebességgel zártam be az ajtót magunk után és szaladtunk le a lépcsőkön, hogy ne késsük le a járatot. A buszmegállóban már „csak” ránk várt a sofőr, aki épp idegesen beszélt Gergővel. Úgy hiszem, most sokat köszönhetünk neki.
- Sziasztok! – integetett nekünk, amint meglátott. Felszállva a buszra megölelt. – Még jó, hogy ideértetek.
- Köszönöm! – mosolyogva váltunk el. Többet nem is beszélhettünk, mivel barátnőm sunyi vigyorral az arcán elrángatott, s leültetett egy kétszemélyes helyre, majd mellém telepedett.
Írtam egy SMS-t Olinak, hogy készüljön fel: ha nem lesznek jók, keményen megmondom.
A másik pillanatban Dia megbökött – szó szerint. Felé fordultam, kezemben még mindig a telefonommal.
- Kedvel téged.
- Már rég tudom… - válaszoltam unottan. Az igazság az, hogy neki még nem meséltem, a velem egy lakótelepen élő „fiatal” hódolómról, s amilyen vak néha Dia, észre se vette egyszer sem, hogy, hogy néz rám a fiú.
- És ezt én eddig miért nem tudtam? – kerekedtek ki szemei.
- Rájöhettél… Egyszerűen, csak figyelned kellett volna – rántottam meg vállam. Ő erre duzzogva a másik oldalon lévő ablakon bámult ki.
Ennyit beszélgettünk az úton, merthogy öt perc múlva megérkeztünk.
Leszálltunk a buszról és szomorkásan sétáltunk be a börtönbe – alias: az iskolába.
Az órák – mint mindig – unalmasan teltek el. Hála, se Diát, se engem nem feleltettek, a dolgozat írást is megúsztuk.
Én, hogy ne öljön meg az unalom, Olivérrel üzenet csatáztam, amit Dia észre is vett.
Ilyen üzeneteket váltottunk: (én:x Oli:-)
x Szia! …reggelt! Csak szólok, készüljetek fel, ha nem fog tetszeni, amit hallok, keményen megmondom! ;)
- Jó reggelt Neked! :) Nincs olyan, ami ne tetszene az embereknek! Mi mindent jól éneklünk el! :D
x Nem vagy te egy kicsit beképzelt?
- A-a. Csak az igazat írom… :))
x Vicces vagy!
- Azt is tudom… :D
Majd később:
x Úgy unatkozom, majd’ elalszom! :(
- Bella, kicsi Bella,
aludj drága!
Az álmok már várnak,
hát szenderülj álomba! <Neked költött – és rögtönözött – vers. :D
x :(
- Nem tetszik?
x Ez gonosz volt!
- Hehe :D
x De komolyan! Halálra unom magam! ://
És az utolsó:
- Vállalod?
x Mit? Azt, hogy leugrok egy helikopterből? Soha!
- De miért nem? Én is Veled leszek :D
x Akkor se! :/
- Elszomorítasz… :P
x Beszéljünk másról!
- Most elmentek a fiúk, beszélgessünk a… :D
x Ne, ne, ne, és NE! XD
- Neked volt már? :O
x Nem, de ez undorító! Ne hülyéskedj már!
- Jó! :P
x Mennem kell, szia! Majd gyere létszíves értem ötre a Corvin elé! ;)
Olivérrel csak azért tudtunk egész hat órán keresztül SMS-ezni, mert két kevergetés és ízlelés között – mivel ebédet főzött – jutott rám ideje. Ó milyen kedves tőle!
Akárhányszor felnevettem egy-egy poénos megjegyzésén, mindenki rám vetette szemeit és kérdően néztek rám. Szerencsémre a tanár nem foglalkozott velem, meg se látta, hogy mit csinálok a pad alatt.
Dia folyton kíváncsiskodott, - s mivel ő a padtársam is - el akarta kobozni a telefonom, hogy megnézze, kivel csevegek, mert én nem voltam hajlandó elmondani neki, csak azért, hogy szünetben beszéljük meg. De nem, neki tudnia kellett! Viszont egyszer sem sikerült neki eloroznia a készülékem.
A balul sikerült akciói után mérgelődve figyelte a tanárt, s akárhogy is beszéltem hozzá, szólongattam, lökdöstem: semmire se reagált.
Hát, akkor sértődjön meg!
- Viszlát, holnap! – köszönt el tőlünk a tanár, mikor kicsengettek utolsó óráról. Én sietve pakoltam össze, míg Dia kérdezgette, mikor mondom már el neki, ki volt az a valaki az SMS-ekkel. Erre válaszom csak az volt, majd kint elmondom.
Kiléptünk a tanteremből, majd a folyosó után a lépcsőn szaladtunk le, s végül kijutottunk az iskolából aznapra.
Dia:
Nagyon megharagudtam Bellára! Igen, ilyen kicsi dolog miatt, mert érdekelt, hogy kivel szórakozik ennyire jól! Legalább tudtam volna én is valamivel elütni az időm…
Ahogy megszabadultunk az iskola falaitól, s a kis kávézónk felé tartottunk, megállítottam Bellát.
- Most már elmondhatod! – tettem karba kezeim.
- Jó, Olivér volt – mosolygott.
- Tudtam, úgy tudtam! – csaptam össze tenyereim, de gyors hangulatot is váltottam. Komoly tekintettel mentem tovább a cél felé.
- Mi van már megint? – most ő keresztezte utam.
- Haragszom rád! – mondtam ki kerek-perec.
- Miért is? – értetlenkedve nézett rám.
- Mert nem mondtad el először!
- Jaj, hogy csak ennyi! – nevette el magát és átkarolta a vállam – Na, gyere Dulifuli, meghívlak egy muffinra!
- Legyen… - nevettem fel én is a saját hülyeségemen.
A kávézóban megettük a muffinunk, ittunk egy gyümölcslevet, s még egy jót veszekedtünk is, hogy ki fizessen – de végül ez a probléma is megoldódott -, majd továbbálltunk.
Elgyalogoltunk Bella lakásáig, hogy lerakjuk a táskánkat, ami vagy száz kiló mindig, közben pedig beszélgettünk, hogy mi fog velünk történni este.
Az igazság az, hogy már nagyon várom, főleg, hogy újra láthatom, s végre randizhatok vele, bár kicsit félek is, mi lesz, de ez inkább csak izgulás. Remélem minden jól alakul, senki sem lép közbe, főleg nem Nikike.
A vásárlást mostanra terveztük, hiszen Bellának ötre, nekem pedig hatra kell mennem, de azt hiszem, előbb fogok elindulni, csakis azért, mert Belláért jön Olivér, én pedig nem akarok egyedül még azon rágódni, mikor lesz már hat. Azt terveztem, majd míg Erik megérkezik, én álldogálok az Aréna előtt, esetleg megiszok egy almalevet, vagy szétnézek odabent kicsit.
Tehát most épp egy ruhaüzletben vagyunk, és én egy szép estéit próbálok felhúzni magamra. Nagy nehezen sikerül is és távozva a próbafülkéből elé állok a hatalmas tükörnek, mögöttem Bellával.
- Nagyon szép – mosolyog.
- Igen, ez a tökéletes ruha! – vigyorgok, és felé fordulva megöleljük egymást.
- Akkor megvesszük? – kérdezi.
- Vesszük? Nem csak én, megveszem?
- Tudod mit, majd én kifizetem! – kacsint.
- De, ez nagyon drága… - húzom el a szám.
- A barátnőm boldogságáért, nem sok – ölel meg ismét. – Csak aztán jól sikerüljön.
- Úgy lesz, köszönöm – rohanok vissza a fülkébe, ugrándozva. Annyira örülök! Ha Bella nem veszi meg helyettem, nekem biztos nem lett volna ennyim. Még, ha el is felezzük az árát, akkor se maradt volna egy fityingem se, így, hogy láttam, mennyibe is kerül.
Ezek után hazarohantam, mivel már három óra volt. Gyors lefürdöttem és megmostam a hajam. Úgy gondoltam a kócost begöndörítem, s egy halvány sminkkel el is intézem a készülődést – talán még kifestem kékre a körmöm, hogy illeszkedjen a ruhámhoz.
Gondolataimból a hajvasaló füstölése szakított meg. Hopsz, talán nem kellett volna ennyi időre bedugva hagyni. Francba! A göndör hajamnak lőttek…
- Most mi legyen? – tettem fel magamban a kérdést, de két másodperc múlva be is ugrott, mi lenne a legjobb döntés. Kezembe vettem a fésűm, kibogoztam a loboncos hajam, s megelégedtem azzal, amit láttam a tükörben. Így hagyom kiengedve, had fújja a szél.
Elővettem a nagy rakás sminkem, abból is a kék szemfestéket, a fekete szempillaspirált és a halvány rózsaszín rúzsom. Egy babarózsaszín pirosítót tettem fel pofimra, aztán a szemem következett, majd a szám.
A piperézést a ruhám felrántásával és az ugyancsak kék magassarkúm felhúzásával fejeztem be. Ahogy megnéztem magam a nappali nagy tükrében, csodásan festettem – magam szerint.
Azt, hogy Erik mit fog szólni hozzá, nem tudom, de szerintem neki is
tetszeni fog, amit majd maga előtt lát. Rápillantottam a kezemen lévő
aranyórára – amit még mamámtól örököltem – s láttam, indulnom kell Bellához, ha
találkozni akarok vele, mielőtt elviszi Oli. Vettem a táskám, s kilépve a lakásból bezártam azt. Sietős léptekkel haladtam a Corvinra, és csakis azért sétáltam, mert Bella egy köpésre – vagyis egy sarokra – van az én otthonomtól.
Már ott voltam a nagy tömböknél, mikor észrevettem amint begurul Bella elé egy autó. Ez Olivér lesz!
Majd’ elestem annyira futottam, hogy váltsak legalább két szót még Bellával, ami sikerült is.
- Itt, vagyok – kapkodtam előtte térdeimre támaszkodva a levegőt.
- Nyugi! – csitítgatott – Szuperül festesz!
- Az már biztos! – hallottam meg Oli hangját is az autóból. Felegyenesedtem és megfordultam a kocsi felé. Olivér ott mosolygott benne, ugyan nem a sofőr személyében, de az anyósülésről.
- Mennem kell – szólalt meg Bell. Utolsónak megöleltük egymást és szerencsét kívántunk a másiknak, bár Bellnek nem nagyon kell szerencse, csak nekem, de mindegy.
Barátnőm beült a jármű hátsó ülésére és elhajtottak. Láttam, hogy még integet felém, de már nem engem, hanem barátját figyeli. Megmosolyogtam, majd egy taxit hívva az Aréna pláza felé vettük az irányt. Megérkezve oda, kifizettem a sofőrt, és kiszálltam az autóból. Néhány percig tétováztam mit tegyek, de rájőve, hogy csak negyed hat, úgy döntöttem, bemegyek és veszek egy forró csokit, csak aztán nehogy leöntsem magam…
Belülről még tágasabb és nagyon, mint kívülről. Óriási hely. Még csak párszor voltam benne, de mindig elkápráztat a nagysága és, hogy mennyi üzlet van ide bezsúfolva.
Szerencsémre forró csokit lehet automatából is „kinyerni”, így hamar találtam egy csokis finomsággal is szolgáló „dobozt”. Bedobtam a kellő értékű pénzérméket és nemsoká érkezett is a műanyag pohár, majd a forró víz és a kakaópor is, tetején tejszínhabbal.
Boldogan kortyolgattam, mígnem egy nem várt személy jelent meg előttem. Pont előttem, s szemeivel kérdően fürkészett. Az emlegetett szamár.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte sikoltozva, fülsüketítő visítozással.
- Eh, ezt nem nekem kéne tőled kérdeznem? – húztam fel szemöldököm.
- Na, most már elég legyen! Azt hiszed, te mindent megehetsz? Hát nem! Azt képzeltem, majd ha közbelépek a kis üzenetemmel, nem fogsz többször próbálkozni nála, de látom, neked még az se volt elég, hogy mindig bezavartam nektek! - köpi elém a szavait, ki ő, hogy ezt csinálhatja???
- Még azt mondod, hogy én, hogy képzelem mindazt amit teszek? Te kisanyám – mutatok rá – te nem tudod, mit tehetsz meg! Álljál csak le és tűnj el örökre Erik közeléből, mert, csak úgy mellékesen mondom, nem én hívtam el találkozni, hanem ő erősködött! Tehát, már rég nem szeret! Még előttem se szeretett! Nem kellesz neki, fogd már fel! – nevettem rajta.
- Ja, és mielőtt még előállsz egy frappáns mondattal, engem is hagy békén! Ha pedig nem akarsz örök életedre egyedül megvénülni, csórikám, keress egy hozzád hasonló gyagyást! Bár ahogy levettem a viselkedésedből, milyen is lehetsz, nem hiszem, hogy bárkit is találsz majd magad mellé, aki kibír téged!
Megkönnyebbültem, most talán egy időre békén fog minket hagyni, s rendeződnek majd a dolgaink Erikkel.
- Ne hidd, hogy ezzel végeztünk! Ezt még nagyon megbánod! – sziszegte dühösen, azt hittem, fel fog robbanni az idegtől, de valahogy magában tudta tartani a kijáratig, mert ott aztán mindenkit félre lökve és őrjöngve viharzott el, úgy, hogy még egy kislányt is megríkattatott. Nem komplett ez a nőszemély.
Szerintem tudjátok kivel folytattam ilyen szép szóváltást, de ennek nem fog Erik örülni, ha megtudja…
Egyszerre meghallottam az órám csipogását, hat óra. A másik pillanatban pedig láttam betoppanni Erik rémült arcát. Nem tudom, hogy nézhettem ki, hogy ilyen arcot vágott.
- Szia! Milyen szép vagy – mosolyodott hirtelen el. Huh, ezt megúsztam?! Megölelt, amit készségesen elfogadtam, s jó mélyen beszívtam illatát.
- Szia – köszöntem én is. Amikor már nem szorongatott arcomat kezdte el fürkészni. Még mindig nem ébredtem fel a sokkból, ami az előbb ért Niki után.
- Mi baj? – ráncolta össze szemöldökét, s ereimbe megfagyott a vér… Most mit válaszoljak?
Vajon mit fog Dia válaszolni? Kiderül a veszekedés? Jól sikerül a randi?
Bella és a fiúk miket fognak még őrültködni a próba alatt? Bírják majd a kritikát a fiúk, amit Olivér újdonsült barátnőjétől kapnak?
Megtudhatjátok a folytatást ha VELEM és a BLOGGAL maradtok! :)
Remélem tetszett a rész. :) Ha igen, kérlek írj néhány sort, hogy velem vagy, vagy pipálj! :)) Minden visszajelzést szívesen fogadok, csak kapjak valamit! Azt se bánom, ha letoltok, mert ilyen későn hoztam csak az új részt, de higgyétek el: mindezt „csak” a blog érdekében tettem! :/
( Ha akarsz, iratkozz fel! J)
