Dia szemszöge:
„ Egy idő után az ember a szomorúságtól, az elkeseredettségtől lesznek gonosz szándékai.”
Csak sírtam. Nem akartam, egyáltalán nem akartam gyengének tűnni, de nem tudtam az érzéseimet visszatartani.
De aztán rájöttem, nincs értelme hullajtani a könnyeim: Ez nem érdemel meg! – mondogattam folytonosan ezt az egy mondatot, s gondolataim, csak azon jártak, mit érezhet most Erik?
Töri őt, hogy úgy ott hagytam? Vagy csak legyintett egyet, hogy: Ő is csak egy, azok közül, akik értem sírnak! ?
- Ennyit érnek a sztárok, vagyis a sztárok tesói… - mérgemben visszamentem volna, megmondani, egyenesen az arcába, hogy ennyit érsz…a nagy semmit!
Ideges voltam, igen! Azért, hogy, hogy képzeltem azt, hogy majd egy ilyen ember, ilyen lányokkal foglalkozik, semmi több, csak az alázat sugárzott akkor is az arcán, mikor bánatomban meg akart csókolni, semmi több! Nem érez semmit, kizárt… - nyugtatgattam magam.
A közeli buszmegállóhoz baktattam. Esti járat után keresgéltem, de egy se volt.
- Azt hiszem, gyalog megyek! – fogalmazódott meg bennem, eme egyszerű kijelentés, mégis olyan nehéz volt, hazasétálni. Az a félelmetes út, mely most még jobban félelmetes, sötét volt. A lápmák tompán világítottak, alig volt fény az utakon. Csak sétáltam a sötét utcákon végig, végig…
Már nem is volt bennem félelem, inkább felbátorodtam a sötéttől. Magam is sötét voltam most belül. Csak az üresség, a sötét gonosz gondolatok, a szomorúság, a kétségbeesés szele süvített most magamban.
Két óra séta után végre hazavergődtem nagy nehezen. Azonnal felsiettem és az ágyamat céloztam meg. Nem érdekelt milyen koszos vagyok, csak aludni akartam. Az álom gyorsan magába ringatott, s olyan helyre kerültem, ami jobb, mint a valóság…
Bella szemszöge:
„Istenem! Alszok egy kicsit, s itt máris minden a fejére áll? Bár ez egy idő után be is következett volna…Sajnálom Diát! Remélem rendbe jön a lelke.”
Csak alszom, szépen csendben, szuszogtam….és egyszer csak felriadok, mi folyik itt?
Látom, Erik és Dia veszekszik, csak pislogok nagyokat, még mindig kicsit az álom hatása alatt voltam, de tisztán hallottam, veszekszenek…
Olivér szorosan átölelt. Nem tudom miért tette ezt…
Ugyan biztonságot jelentett karjainak védő pajzsa, de akkor inkább odasiettem volna Diához, talán ezért is súgta ezt a fülembe: Ne, ne szólj bele, még rosszabb lesz! Én se tudom miért veszekszenek…de nem jó ötlet most odamenni, és belekotyogni az ő problémájukba. Kérlek… - lehet, hogy tényleg igaza volt, vagy nem…
Néztük, néztük mindannyian őket, csak meredten bámultunk rájuk, s vártuk a fejleményeket. Szörnyű volt látni, látni, hogy tehetnék, de mégse kéne beleavatkoznom, pedig én akartam, de Olivér jól mondta: Most csak rontanánk a helyzeten. – és az is lehet, hogy Dia csak leszólt volna, hogy mit kotnyeleskedek bele az ő dolgába. Mindig ilyen, nem tehet azt hiszem róla, őt ilyennek teremtették, pedig tudja, legbelül tényleg szüksége van segítségre.
Mikor már végre volt az egész hajcihőnek, feltápászkodtam a kanapéról és elmondtam mi a szitu:
- Hajaj, ennek nem lesz jó vége… - sóhajtottam nagyot és Erikhez mentem. Ő a konyhában gubbasztott és csak lefagyva ült a székén.
- Te meg? Miért veszekedtetek?
- Mert, csak! Mert megsértődött, hogy én nem akartam megcsókolni.
- És? Ezt nem értem… - ráztam meg fejem.
- Az van, hogy látszólag szerelmes belém, de ezt te is tudod, gondolom…?
- Igen…és?
- És nekem is tetszik ő, csak az a baj, hogy ott a volt barátnőm, tudod…miatt nem akarom, hogy még legyen valami, majd ha lerendeztem a másikkal a dolgot, Diára szánom minden időm, csak ő nem hallgatott meg, hogy elmondjam ezt neki.
- Aha, de én mondtam neki ezt, mikor beszéltem vele.
- Tényleg? Akkor miért verte ki a balhét?
- Na, látod, azt én se tudom…! – kopogtattam körmömmel idegesen az asztalt.
- Hát, ez frankó… - nevette magát el kínjában.
- Figyelj, segítek, beszélek vele. Jó?
- Hát, az nagyon jó lenne. – nézett rám reménnyel teli arccal.
- Ok, megteszem a tőlem telhetőt. Akkor én megyek is, megkeresem, hol kószál. – mentem ki a konyhából.
Visszamentem a nappaliba és közöltem a szomorú hírt, itt kell, hogy hagyjam a bulit.
- Fiúk, nekem most mennem kell. – néztem rájuk szomorkásan.
- Oh, de miért? – Olivérnek is lekonyult a mosoly az arcáról a többiekkel együtt.
- Dia, beszélnem kell vele.
- Most? – kérdezte Sziki.
- Ja, azt se tudom hol kószál… - sóhajtottam.
- Aha, hát, ha menned kell, menj. – sóhajtott Ya Ou is, és elindította a filmet.
- Kösz, bocsi, hogy itt hagylak titeket, de muszáj… Sziasztok! – integettem és kimentem az előtérbe. Ott felhúztam a lábamra a csizmám és magamra vettem a nagy téli kabátom.
Már az ajtót nyitottam ki mikor Oli állított meg.
- Várj. – fordított maga felé és nyomott egy puszit a homlokomra. – Most már mehetsz. – mosolygott rám.
- Köszi, szia! – mosolyogtam vissza rá és kívül mentem az ajtón, majd Oli becsukta utánam. Céltalanul sétáltam le a lépcsőkön, nem tudtam, hol kezdjem a keresgélést, de aztán eszembe ötlött, hogy van nekem egy telefon nevű készülékem, az jó lesz keresgélni. Gyorsan meg is álltam a lépcsőházban és elővéve a telefonom bepötyögtem Dia számát és felhívtam… Hangposta…ez marha jó! Dühösen folytattam utamat, majd leérve kimegyek a lépcsőházból, de mégis visszamegyek, és meglátom ki is ücsörög ott a kapuban, hát Dia.
Oda megyek hozzá és leguggolok mellé.
- Te meg? Miért üldögélsz itt? Miért hagytad ott Eriket? Egyáltalán miért haragudtál rá, ha tudtad, hogy mi van? – zúdítottam rá a kérdéseim sorozatát.
- Mert…
„ Egy idő után az ember a szomorúságtól, az elkeseredettségtől lesznek gonosz szándékai.”
Csak sírtam. Nem akartam, egyáltalán nem akartam gyengének tűnni, de nem tudtam az érzéseimet visszatartani.
De aztán rájöttem, nincs értelme hullajtani a könnyeim: Ez nem érdemel meg! – mondogattam folytonosan ezt az egy mondatot, s gondolataim, csak azon jártak, mit érezhet most Erik?
Töri őt, hogy úgy ott hagytam? Vagy csak legyintett egyet, hogy: Ő is csak egy, azok közül, akik értem sírnak! ?
- Ennyit érnek a sztárok, vagyis a sztárok tesói… - mérgemben visszamentem volna, megmondani, egyenesen az arcába, hogy ennyit érsz…a nagy semmit!
Ideges voltam, igen! Azért, hogy, hogy képzeltem azt, hogy majd egy ilyen ember, ilyen lányokkal foglalkozik, semmi több, csak az alázat sugárzott akkor is az arcán, mikor bánatomban meg akart csókolni, semmi több! Nem érez semmit, kizárt… - nyugtatgattam magam.
A közeli buszmegállóhoz baktattam. Esti járat után keresgéltem, de egy se volt.
- Azt hiszem, gyalog megyek! – fogalmazódott meg bennem, eme egyszerű kijelentés, mégis olyan nehéz volt, hazasétálni. Az a félelmetes út, mely most még jobban félelmetes, sötét volt. A lápmák tompán világítottak, alig volt fény az utakon. Csak sétáltam a sötét utcákon végig, végig…
Már nem is volt bennem félelem, inkább felbátorodtam a sötéttől. Magam is sötét voltam most belül. Csak az üresség, a sötét gonosz gondolatok, a szomorúság, a kétségbeesés szele süvített most magamban.
Két óra séta után végre hazavergődtem nagy nehezen. Azonnal felsiettem és az ágyamat céloztam meg. Nem érdekelt milyen koszos vagyok, csak aludni akartam. Az álom gyorsan magába ringatott, s olyan helyre kerültem, ami jobb, mint a valóság…
Bella szemszöge:
„Istenem! Alszok egy kicsit, s itt máris minden a fejére áll? Bár ez egy idő után be is következett volna…Sajnálom Diát! Remélem rendbe jön a lelke.”
Csak alszom, szépen csendben, szuszogtam….és egyszer csak felriadok, mi folyik itt?
Látom, Erik és Dia veszekszik, csak pislogok nagyokat, még mindig kicsit az álom hatása alatt voltam, de tisztán hallottam, veszekszenek…
Olivér szorosan átölelt. Nem tudom miért tette ezt…
Ugyan biztonságot jelentett karjainak védő pajzsa, de akkor inkább odasiettem volna Diához, talán ezért is súgta ezt a fülembe: Ne, ne szólj bele, még rosszabb lesz! Én se tudom miért veszekszenek…de nem jó ötlet most odamenni, és belekotyogni az ő problémájukba. Kérlek… - lehet, hogy tényleg igaza volt, vagy nem…
Néztük, néztük mindannyian őket, csak meredten bámultunk rájuk, s vártuk a fejleményeket. Szörnyű volt látni, látni, hogy tehetnék, de mégse kéne beleavatkoznom, pedig én akartam, de Olivér jól mondta: Most csak rontanánk a helyzeten. – és az is lehet, hogy Dia csak leszólt volna, hogy mit kotnyeleskedek bele az ő dolgába. Mindig ilyen, nem tehet azt hiszem róla, őt ilyennek teremtették, pedig tudja, legbelül tényleg szüksége van segítségre.
Mikor már végre volt az egész hajcihőnek, feltápászkodtam a kanapéról és elmondtam mi a szitu:
- Hajaj, ennek nem lesz jó vége… - sóhajtottam nagyot és Erikhez mentem. Ő a konyhában gubbasztott és csak lefagyva ült a székén.
- Te meg? Miért veszekedtetek?
- Mert, csak! Mert megsértődött, hogy én nem akartam megcsókolni.
- És? Ezt nem értem… - ráztam meg fejem.
- Az van, hogy látszólag szerelmes belém, de ezt te is tudod, gondolom…?
- Igen…és?
- És nekem is tetszik ő, csak az a baj, hogy ott a volt barátnőm, tudod…miatt nem akarom, hogy még legyen valami, majd ha lerendeztem a másikkal a dolgot, Diára szánom minden időm, csak ő nem hallgatott meg, hogy elmondjam ezt neki.
- Aha, de én mondtam neki ezt, mikor beszéltem vele.
- Tényleg? Akkor miért verte ki a balhét?
- Na, látod, azt én se tudom…! – kopogtattam körmömmel idegesen az asztalt.
- Hát, ez frankó… - nevette magát el kínjában.
- Figyelj, segítek, beszélek vele. Jó?
- Hát, az nagyon jó lenne. – nézett rám reménnyel teli arccal.
- Ok, megteszem a tőlem telhetőt. Akkor én megyek is, megkeresem, hol kószál. – mentem ki a konyhából.
Visszamentem a nappaliba és közöltem a szomorú hírt, itt kell, hogy hagyjam a bulit.
- Fiúk, nekem most mennem kell. – néztem rájuk szomorkásan.
- Oh, de miért? – Olivérnek is lekonyult a mosoly az arcáról a többiekkel együtt.
- Dia, beszélnem kell vele.
- Most? – kérdezte Sziki.
- Ja, azt se tudom hol kószál… - sóhajtottam.
- Aha, hát, ha menned kell, menj. – sóhajtott Ya Ou is, és elindította a filmet.
- Kösz, bocsi, hogy itt hagylak titeket, de muszáj… Sziasztok! – integettem és kimentem az előtérbe. Ott felhúztam a lábamra a csizmám és magamra vettem a nagy téli kabátom.
Már az ajtót nyitottam ki mikor Oli állított meg.
- Várj. – fordított maga felé és nyomott egy puszit a homlokomra. – Most már mehetsz. – mosolygott rám.
- Köszi, szia! – mosolyogtam vissza rá és kívül mentem az ajtón, majd Oli becsukta utánam. Céltalanul sétáltam le a lépcsőkön, nem tudtam, hol kezdjem a keresgélést, de aztán eszembe ötlött, hogy van nekem egy telefon nevű készülékem, az jó lesz keresgélni. Gyorsan meg is álltam a lépcsőházban és elővéve a telefonom bepötyögtem Dia számát és felhívtam… Hangposta…ez marha jó! Dühösen folytattam utamat, majd leérve kimegyek a lépcsőházból, de mégis visszamegyek, és meglátom ki is ücsörög ott a kapuban, hát Dia.
Oda megyek hozzá és leguggolok mellé.
- Te meg? Miért üldögélsz itt? Miért hagytad ott Eriket? Egyáltalán miért haragudtál rá, ha tudtad, hogy mi van? – zúdítottam rá a kérdéseim sorozatát.
- Mert…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése