8. Veszekedés

Ez a rész inkább Diáról és Erikről fog szólni, de persze a fiúkat és Bellát is beleírom. :) Most csak annyit kérek…valahogy nyilvánítsátok ki, hogy mit gondoltok a blogról! Lehet komi…vagy egyszerű pipálás, +1 – és vagy megosztás. :) Köszi! :))

Bella:
Még mindig alszom, olyan szép álom…
Sétálok Olivérrel, kézen fogva…
Boldogan mosolygunk…
Jönnek szembe az emberek az utcán velünk, mindegyik csak nagy szemekkel néz ránk, vagy meg sem tisztel, hogy ránk néz, inkább fejét csökönyösen elfordítja, és úgy tesz mintha nem is látna…
Mások pedig tényleg nem vesznek rólunk tudomást, mert nem is tudják kik vagyunk…
De mi akkor is csak megyünk és megyünk végig az utcákon.
Hirtelen másik helyre ugrunk, már az otthonomban vagyunk. Oli éppen főz valamit, én pedig sütit sütök.
Kevergeti az edénykében lévő levest, majd leáll, és közelebb lép felém.
Én mit sem sejtek, hogy a hátam mögött van, csak verem fel azt az irtófincsi csokis krémet, majd mikor már jónak látom, leállítom a keverőt, és a pultról felvéve egy kiskanalat, nagyot kanalazok a kocsis krémből, majd megkóstolom azt.
- Hm… - fejezem ki egyértelmű tetszésemet a csokis krémről.
- Hehe… - áll már Oli a pulttal szemben, mellettem.
- Mi? Mit nevetsz? – mosolyodom el rajta.
- Semmi…csak egy kis csoki maradt a szád szélén.
- Hol…? – próbálom keresgélni a törlőkendővel, hogy eltüntessem.
- Várj… - hajol közelebb, és csillogó szemeit ajkamra szegezve, arra a pontra amin a csoki folt volt, megcélozta szájával, és megcsókolt. Vagy percegik egymást faltuk…
Viszont forró csókunkat valaki közbeszakította…
- Aj, pedig olyan jó volt… - suttogtam, miközben nagyokat pislogtam, és szemeimet dörzsöltem, hogy végre felébredve, meglássam, ki szakította félbe az én édes alukálásom…
Mikor már harmadjára dörzsöltem meg fáradt pilláimat, végre láttam is valamit.
Azelőtt csak a veszekedést, a kérdezgetést és a ricsajt hallottam, ami engem vett körbe.
Már kitisztult szemimmel Olivérre néztem akit a meglepődöttség és a zavar övezett… Csak szorosan lefogott, de miért? A második pillanatban a sírás forrására pillantottam, aki nem volt más mint…

Dia szemszöge:
- Gyerünk…gyere már le! – sikáltam erőtlen kezeimmel az arcomat, pontosabban az elmosódott sminket a szemem körül…de az csak nem akart lejönni…
- Kész, feladom… - zártam el duzzogva a csapot, és ismét leültem a kád szélére.
Szemeimből megint csak újabb nagy könnycseppek szemerkéltek le a farmernacimra ami már szinte foltos volt a könnyeim miatt…
Egyszerűen nem tudtam magam visszafogni, a kudarc fájdalmát éreztem, és elfogott a félelem is, hogy bármikor betoppanhat az ajtón Erik. Gyorsan odarohantam az ajtóhoz, hogy végső elkeseredésemben bezárjam, hogy ne bántson meg még jobban… Már majdnem elfordítottam a zárat, mikor hirtelen nagy erővel valaki kinyitotta azt és én a következő pillanatban már csak a mosdó plafonját láttam…
- Jaj, én ügyetlen, nem esett bajod? – kérdezte félve a hang tulajdonosa.
- Nem…csak egy kicsit fáj… - kezet nyújtott nekem, majd felhúzott, ekkor már tisztán láttam ki áll előttem. Testem olyan közel volt az illetőhöz, hogy majdnem összeértünk…
- Istenem…csak ne… - gondoltam magamban, azonnal meghátráltam, és ruhámat leporoltam a láthatatlan porszemecskéktől, majd kissé sántikálást színlelve visszaültem a kádra. Szemem a csempézett falat pásztázta szemben a káddal, majd mikor már az alakhoz ért, visszament a padlóra, és csak azt tudta nézni. Az ijedségtől remegve szuszogtam nagyokat, és könnyeimet próbáltam eltüntetni, nehogy rájöjjön miatta hullottak azok…
- Hé, nézz rám. – ült le mellém jobbról, miközben ball kezét végigsimítva arcomon letörölve a könnyeim maradványát, mondta.
- Nem… - böktem ki ezt az egyszerű választ, még ezt is nehéz volt akkor kinyögni…
- Had mondjam már el mi van… Kérlek. –sóhajtott nagyot. Ekkor rászegeződött tekintetem, és csak nagy barna szemeibe tudtam nézni.
- Hát jó. – erőt véve magamon rászántam magam, meghallgatom, hátha nyomós érvet hoz fel.
- Na szóval, az úgy volt… mármint, hogy én…
- Mi te? Te csak… - szám remeget, a sírás kerülgetett.
- Én csak szeretlek… - hangzott a meglepő válasz. Én csak lefagyva kerestem tekintetét, de nem találtam azt, mert ő csak lefelé tekintgetett.
- Tényleg? Vagy csak megint megbántani akarsz? – félelmem kicsit lankadt, viszont érdekelt, az igazság vagy csak csupán a vigasztalás szólt belőle…
- Szerinted? – lassan rám nézve, szemembe nézett. Akkor azt kívántam volna, hogy ott süllyedjek
el…de nem lehetett…
- Eddig nem így látszott… azt hiszem megyek… - határoztam el magamban ezt a felettébb nehéz műveletet, majd felálltam, és kész voltam végre is hajtani. Elindultam lassan az ajtó felé, de kezemet hátulról megragadva visszahúzott.
- Várj…
- Mire? – kérdeztem dühösen – Bizonyítsd, hogy fontos vagyok számodra! – ennél nagyobb kérésem nem lehetett akkor hozzá… Meg is bántam… Ekkor kezemet elengedte, és a földet pásztázta haragosan ismét szemeivel. Nem értettem ezt az egészet, és már nem is akartam…
- Látod, ennyit érek neked… - és megfordulva könnyeimet már nem visszafogva, kinyitottam az ajtót, és az előtér felé vettem az irányt, ahol a csizmám és a kabátom volt.
Siettem ahogy csak tudtam, átfutva a nappali mellett vetettem egy szempillantást az ott helyett foglalókra, majd tovább indultam. Ők csak meredtem bámultak magukból ki rám… és fogalmuk se volt mi történik körülöttük.
Csizmámat ügyetlenkedve vettem föl. Majd kabátomért nyúlva a fogasra levettem azt, és kezeimet belebújtattam. Már kezdtem felhúzni nagy cipzárját mikor is valaki hátulról megfogta vállam, és megragadva azt maga felé fordított. Rettegtem, hogy talán megint Erik az… Csak a cipőjét tudtam nézni, ami valami kis benti cipő lehetett. Nem tudtam Erikké az…de felpillantani nem mertem, nehogy gyanúm beigazolódjon. Csak bámultam azt az irdatlan ronda mamuszféleséget amit viselt, nem is tudtam csak kuncogni rajta, de mégis a sírás fogott el közben…
Jéghideg kezek fogták meg államat a következő percben, és fejemet az övével szembe helyezte. Szemem csukva voltak, nem mertem kinyitni őket.
- Nézz rám! – hangzott az erőteljes utasítás… Ekkor már tudtam ki az…

Erik szemszöge:
 Annyira hülye vagyok. Nem értem, miért vagyok ilyen, de nem tehetek róla… Dia meg se hallgatott, de én meg gyáván nem mertem megcsókolni… Viszont én az elsőt nem így akarom, hogy történjen…
Nem…! Dia a másik percben már elhagyta a mosdót. Úgy érzem tenni kell valamit, hogy ne veszítsem el. Szándékaim vannak vele…de nem így!
Utána mentem. A nappalin átfutva csak azt vettem észre, hogy mindenki lesült képpel bámul, és furcsállva a szituációt, várják a fejleményeket.
- Erik? Mi van itt? – kérdezte tőlem Olivér, de én csak legyintve egyet a kérdésére tovább indultam az előtér felé. Ott már Dia serényen öltözködött. Halkan közelebb lépve hozzá vállára tettem kezeimet, és megragadva azokat magam felé fordítottam gyenge kis testét, ami most még erőtlenebb volt.
Csak a padlót tudta nézni, én pedig csak Őt. Állát gyengéden kezeimmel megérintve, fejét egy síkba helyeztem az enyémmel.
- Nézz rám… - suttogtam ismét. Láttam szemeiből kövér könnycseppek esnek le a padlóra, amik csak úgy kopognak odalent.
- Nem, hagyj békén… elegem volt ebből a házból, el akarok menni, engedj…
- Létszíves, én…én… Meg akarom ezt veled beszélni! – muszáj lemondanom az igazságot…
- De én nem, számomra érthetővé vált, te nem akarsz tőlem semmit…még ha kijelentetted, szeretsz… - annyira aranyos, és olyan kis édes mikor ilyen sebezhető…
- Igen, ez igaz is! – próbáltam mosolyogni…
- Há persze! Én meg  a fogtündér… - csökönyösen, mint aki tényleg nem akar rólam tudomást venni bement a szobába és egy hangos szóval köszönt el a társasától – Én megyek, nincs itt keresni valóm… A hangulat kilőve, és amúgy se akarok egy légkörben egy bizonyos emberrel lenni… Sziasztok! – hangja erőltetett volt, mert alig tudott a zaklatottságtól megszólalni.
- Miért mész el? – kérdezősködött Sziki, miközben én is besiettem a nappaliba.
- Majd máskor, puszillak titeket! – és megfordult, pont belém botlott. Ki akart kerülni, de én nem engedtem.
- Én akkor is tisztázni akarom magam! Gyere! – azzal próbáltam megállítani, és kezemmel a konyha felé mutatva, utasítottam.
- Legyen, de akkor most már, hagyj békén… - beslattyogott a konyhába gyors léptekkel, és idegesen ütemre kezdte el  vékony ujjacskáival kopogtatni a pultot – Mondjad!
- Én csak nem így akartam… - próbáltam megmagyarázni a kínos szitut, de ez az igazság…
- Mit? Mit?
- A bizonyítás…
- Igen, amit te nem tettél meg… Mi van vele? – még mindig nem értette.
Most meg elkezd nekem itt mesélni arról, hogy miért is nem akart megcsókolni… Igen, azt akartam!
- Nem tudom mire gondolsz… - szemlélt körös körül egyre csak fejével a konyhában, és méghozzá már remegett is… Nem volt mit tennem, éreztem most…lépni kell!

Dia szemszöge:
Nem igaz, hogy nem mentem el azonnal… Sietnem kellett volna! És most mi van? Itt áll előttem Erik, én pedig majd elsüllyedek a szégyenben… Érzem arcom egyre pirosabb lesz, és egyszerre meleg lesz az egész konyhában… Ujjammal sűrű kopogással a pulton jelzem, ideges vagyok. Egyáltalán nem akarok itt lenni, csak a buszon… Inkább vagyok a büdösön, mint itt ezzel a jó madárral…
Hogy tegyem már valamit, vagy legalább mondja el, hogy miért nem akar velem találkozni?
Ereimben megfagyott a vér miközben Erik egyszerre befejezte mondandóját és közelebb lépve hozzám elkezdett felém hajolni… Az érzéseim azt súgták – Maradj nyugton, most végre megcsókol! – eszem viszont megálljt parancsolt. Nem tudom miért, de már egyáltalán nem volt kedvem tőle semmit se kapni…belefáradtam a folytonos mentegetőzésbe, amit a volt pasijaim is tettek…aztán meg vigasztalni akartak, olyanképpen mint Erik…
Viszont tekintetében elvesztem… szemem becsuktam és vártam mikor érinti ajakamat az övé…
Kezeim remegtek… aztán egyszer csak mégis meggondolva magam már mikor két centire volt szája az enyémtől, eltoltam magamtól…
- Mi…? – nyitotta ki nagy szemeit lassan teljesen belefeledkezve az elmúlt percek történésébe.
- Azt hiszed ezzel mindent megoldanál? Mert ha igen rosszul hiszed…
- De hát, az előbb még te is akartad, vagy nem? – hűlt el.
- De, de az, az előbb volt! Most, most van!
- És?
- És te azok után, hogy az előbb így kikészítettél, meg akartál csókolni, nem?
- Igen, arra készültem. Azt mondtad lépjek. – vakargatta tarkóját, miközben szemeivel nagyot pislogott. A következő pillanatban benyúl a hűtőbe és egy üveg bort tesz le az asztalra. Majd nagy kezeivel kinyitja a pirinyó szekrényt, és kivesz egy borospoharat. Teletölti, majd felveszi és szájához emeli. Ekkor hirtelen elveszem, és megiszom azt, majd a poharat hozzávágom a földhöz.
- Hm, nem is olyan rossz! – majd veszem az üveget a pultról, és abba is beleiszok. Erik arcán csak a furcsállás látszik, mi a fenét csinál ez?
- Ez mire volt jó? – néz végig tekintetével a padlón.
- Na, akkor most elmondom. Volt a bor. Megittam a pohárból, majd levágtam a földre, és az üveget is fogtam, és abból is ittam. Te is először elhitetted velem, milyen jó vagyok, majd közölted mégsem…vagy nem is tudom, most meg ismét azt mondod, kellesz… Én ezt gondolom… - és az üveget kezébe nyomva visszasétáltam a nappaliba, majd üdvözöltem őket, és távoztam – Oli, az a bor nagyon finom! Köszi…Még egyszer sziasztok! -  Kissé megingottam a bor miatt az ajtóban, de összeszedve maradványaimat lesétálva a lépcsőkön nekidőltem a falnak, és csak üldögéltem, és zokogtam.