6. Tervek

Bocsi azoknak, akiket most elkeserítek…
De rájöttem, itt semmit se tudok úgy csinálni ahogy ti akarjátok, vagy ahogy én. :P De, ha mégis akad ilyen lehetőség, választhattok majd! ;)
Ezért most azt is szüneteltetni kell, hogy mi lesz Olivér és Bella közt.
De, remélem így is velem maradtok.. :)

Reggel már megszokott időzített óraként keltettem 6:30-kor magam, de egyáltalán nem volt kedvem kikelni az ágyból…
Lassan 5 perc elteltével erőt vettem magamon, és végre kimásztam az ágyból.
Mivel a suliba busszal járok, és az nyolckor indul, még volt nagyon sok időm…
Odacsoszogtam a szekrényemhez, ami tele volt ruhával, és egy másodperc alatt leesett mibe kellene mennem, így kiraktam azt az ágyamra, és elindultam a fürdőszoba felé, hogy megmosakodjak.
Nagy csoszogásom közepette jelzett a telefonom, hogy üzenetem jött.
Nem volt kedvem megnézni…
Továbbcsoszogtam, és úgy döntöttem, ha majd kész lettem a fürdő szobában elvégzendő feladataimmal, megnézem ki írt ilyen korán.
Sejtettem, hogy ki lehet az, de ő úgy is tud várni, hiszen még találkozunk ma.
Gyorsan végeztem is, és mentem vissza a ruhámat felvenni, de ismét hallom, hogy jelez a telefonom, most már érdekel, ki nem tud várni 10 percet, amíg rendbe szedem magam…
Visszakocogtam a fürdő szobától két méterre lévő szobámba, és hosszas keresgélés után, előkotorásztam a telefonom.
Feloldottam a zárt rajta, és megnéztem az üzeneteket, ismeretlen szám?
Ki lehet az? Megnéztem az üzenetet, amiben ez állt:
Szia, Bella!
Bocs, hogy ilyenkor zavarlak téged, de szerintem örülni fogsz a hírnek, amit közlök veled.
Ezennel meg vagy hívva, te és a barátnőd, a holnapi kis összeröffenésünkre, ami Olivér és Erik lakásán lenne.
Ha benne vagytok, kérlek hívj vissza, és megadom a lakcímet.
Ölelés, Sziki, és a többiek!
Ez állt az egyik üzenetben, és a másik?
- Jujci! – törtem meg magam körül a csendet, nagyon örültem ennek a dolognak, csak egy gond van! Erik, de majd megoldjuk, már van is egy tervem!
Tervem kieszelése után végre fordítottam időt a másik üzenetre is, az Diától van, meg sem lepődök…
Azt írja, hogy siessek, nehogy lekéssem a buszt, ma együtt megyünk suliba…
Igen, Diával egy suliba járunk, és egy szakra is, úgyhogy nagyon jó nekünk…
Ő, mindig is nagyon ügyelt arra, hogy mindenhova időben odaérjünk, de én nem szoktam ilyeneken aggódni…
Mindegy, gyorsan felvettem a választott ruhát, bepakoltam a cuccaim a táskámba, és az asztalról felkaptam egy almát, és mentem is ki az ajtón.
Becsuktam, bezártam, és siettem le a buszmegállóba.
Na, jó, nem nagyon siettem, mert még volt 5 percem, és a busz úgyis késni szokott, meg amúgy is itt van a háztömb előtt a megálló.
A lépcsőkön lefele csak úgy szaladtam, mert elkapott a gravitáció, és minél gyorsabban mentem, annál könnyebb volt elesnem…
Tehát, elestem…
Csak gurultam, és gurultam lefele az utolsó három lépcsőfokon, majd lent megállva a falnak dőltem, és nem volt már erőm felállni.
Még jó, hogy ilyen kedves szomszédjaim vannak, mindegyik csak bámulva ment el mellettem, mint aki sosem látott volna, és nem tudja, nem szoktam lent ücsörögni a lépcső mellett, mint valami piás…
Talán egy emberke van csak, akit jó szomszédomnak mondhatok, a Gergő, ő mindig segít nekem, és nagyon kedves velem, néha túlzásba is esik…
Ő mindig ilyen helyzetekben jelenik meg, amikor segíteni kell, hát most is itt termett a semmiből.
- Segítsek? – nevetgélt rajtam.
- Ja, az jól jönne! – morcoskodtam, és kezet nyújtva neki, vártam, hogy felhúzzon, amit meg is tett.
- Kösz! Te hol voltál ilyen korán? – kérdeztem, aztán bár visszaszívhattam volna – Ja, bocsi, nem vagy köteles elmondani, szi – és elköszöntem volna tőle, de kérdésemre akart válaszolni, ami meg is történt.
- Nem baj, elmondom! Áginak kellett vennem csokit, mert anya megkért rá, meg jó kijönni a friss levegőre, és úgy gondoltam, ha már ilyen szép időnk van, hát én kijövök és majd veszek neki csokit, meg reggelit, és elviszem suliba, aztán…. – ja, nála ez kiselőadásban történik..
Ilyen még a legjobb szomszéd is, néha fárasztó…
Az Ági a tesója, aki hét éves. Gergő csak tizenhat, de mindig is többet akart tőlem mint barátság, én meg a barátságnál nem akartam többet, mert nem csak, hogy néha ilyen, de még gyerek is….ja én is….mindegy a lényeg, barátok vagyunk.
- Aha, akkor…én megyek is, szia! – és gyorsan kirohantam, mert a busz el akart menni Gergő kiselőadása alatt.
- Szia. – köszönt meglepődve, hogy így elfutok tőle, de nem ez a pillanat volt, az, ami hosszas beszélgetésre jó lett volna…
Csak futottam a buszhoz, és lihegve mondtam:
- Állj! Kérem… - lihegtem még mindig, sántikálva.
A buszsofőr ismert, így még meg tudott állni:
- Jöjjön, de gyorsan!  - nevetett, miközben én felsiettem a buszra, és felmutattam a bérletem.
Ezek után hátra baktattam, Dia csak a következő megállónál száll fel.
Néztem hol van hely, szememmel ki is néztem már egy jó kis ülőhelyet, mentem is, de mielőtt leülhettem volna, elindult a busz és én előre estem, éppen a padlóra, valami srác lába elé.
Nem láttam ki lehet az, mert csak a cipőjét láttam, ami márkás cipő lehetett, mert tiszta csicsa volt…
Nem is az, jól nézett ki, csak látszott rajta, valami „menő” gyereké, és én ki nem állhatom az ilyen embereket, akik a cuccaival akarnak hírnévhez jutni, meg a nagyoskodásukkal.
De, ez a srác nem olyan volt:
- Hé, gyere! – nyújtotta kezét felém, meglepett, milyen segítőkész.
- Köszi! – és belekapaszkodva, leültem mellé. Nem láttam ki lehetett a sapka mögött, de olyan ismerős hangja volt. Úgy gondoltam megkérdezem:
- Gyakran jársz busszal?
- Ha, eléggé, szeretem a tömegközlekedést! – kuncogott magában, nem értem, mi a fene?
- Aha, én nem nagyon, de muszáj ezzel a büdös koszfészekkel járkálnom! Van kocsim….de azzal nem szeretek suliba járni, lusta vagyok… - kuncogtam vele együtt, kíváncsi lennék ki ő, de..
- Tényleg, az jó! Én nem tudok vezetni…kocsim sincs.
- Km, megtudhatnám, hogy hívnak? – muszáj, muszáj megkérdeznem…
- Bocs, én itt leszállok! – és elment, a busz megállt, és a busz sofőr hátraszólt a mikrofon segítségével: Aki itt le akar szállni, az most tegye!
És a titokzatos idegen itt akart leszállni, így érzékeny búcsút véve bedugtam a fülembe a fülhallgatót és jól felhangosítva hallgattam valami zenét….és közben eszegettem az almám.
De jó lenne megtudni, ki is ő…
Valami stúdió előtt szállt le, furcsa…
Ezután kicsit tovább ment a busz, majd ismételten megállt, és itt felszállt Dia.
Nem láttam még, de nem is érdekelt, csak az idegenen járt az eszem, nem értettem honnan ilyen ismerős.
Egyszer csak nagy mélázásom közepette valaki lehuppan mellém, és a fülhallgatót kivéve a fülemből, hangosan beleszól, hogy majd megreped a dobhártyám:
- Híj’, már megint kin álmodozol? – röhögött jóízűen.
- Dia, ilyet ne tegyél soha többé, ez nagyon rossz vicc volt! – nevettem kicsit kínosan, mert még mindig fülemet tapogattam, nem-e lett baja? – Valami srác…nem tudom, itt ült mellette, olyan ismerős volt, de nem tudtam meg ki az… - mondtam szomorkásan.
- Jaj, Bella, te… - szörnyülködött a tényen Dia, ő mindig is nagyon tudott színészkedni, és ezt a tudását az előbb is megmutatta.
- Mi van?
- Hiszen, nem Olivér a nyerő?
- De, de fura, annyira….mindegy…
- Neem, ez nem mindegy! Ez…
- Na, bökd ki!
- Mit?
- Hát, azt amit mondani akartál! – már kezdtem rá ideges lenni, ilyen hülyeségen veszekedni?
- Az, hogy nem értelek… Itt van Olivér, látszik, hogy odavagytok egymásért, és te most képes vagy ilyen jött- ment miatt ezt az egészet felborítani?
- Nem, dehogy is! Csak olyan ismerős volt, mintha már találkoztunk volna, de….
- Akkor meg? Mi van?
- Az, hogy semmi…csak fura, és olyan….mindegy…
- Mindegy, ha neked mindegy….legyen az! – és mérgében elvette tőlem a fülhallgatót, és azzal fülét bedugaszolva, elkezdte a fülébe bömböltetni a zenét, és legyintve az egész előbbi beszélgetésünkre, hátradőlt az ülésben, és duzzogni kezdett.

„Nem akartam Diát fárasztani, de egyszerűen, úgy éreztem mintha, olyan….nem, az nem lehet, de ha mégis? – én ezt nem értem”

A busz még néhány helyen megállt, míg odajutottunk a suliig, de addig is továbbra is a duzzogás, és a nem mondok semmit ment, a légkör feszültvolt, és mi is.
A busz szaga mindent elárasztott, az a szag, valami förtelem, és az utasok, csak rázkódva ültek egyszer- egyszer az ölünkbe, mert akkorát fékezett a busz.
Mi meg csak majd lefejeltük a kapaszkodót, de szerencse, hogy ez nem történt meg.
Leszálltunk a sulinál, még mindig ideges voltam, és látszólag Dia is, de a kínos csendet Lilla szakította meg, az egyik osztálytársunk:
- Sziasztok! Készültetek a dogára? Tudtátok? Hm? – igen Lilla mindig ilyen, tanulásmániás, és ezt nem is akarja eltakarni senki elől, nem….neki mindig ezt kell tenni, emlékeztetni, arra, ami néha tényleg elfelejtődik.
Jó, hogy ezt teszi, de ebből is néha sok…
- Hát, ő…. Dia te készültél? – próbáltam párbeszédet létesíteni Diával, de ő csak elutasított.
- Hagyatok, nincs ehhez kedvem! – és duzzogva legyintett egyet, majd továbbment.
Nem hagyhatom, nem! Meg kell vele beszélnem, csak azt nem tudom, hogy mit kéne ezen megbeszélni?
Utána mentem, és kezemet vállára téve megállítottam:
- Figyelj, beszéljük ezt meg, kérlek!
- Hm? – nézett rám megfordulva, csodálkozó képpel.
- Hát, azt ami a buszon történt..
- Mi történt? Az a te dolgod, ha te… én nem haragszom!
- Akkor meg miért vagy ilyen?
- Jaj, nehogy ne tudd már!
- Nem, nem tudom! Talán elmondhatnád? – nem értem, mi van…
- Te, te tényleg nem…?
- Nem! Hányszor kéne elmondanom, hogy felfogd, nem tudom miről beszélsz!
- Arról, hogy minden rólad szól, tudod én is szeretek valakit! – és elrohant könnyes szemekkel, talán én tettem valami rosszat?

Becsengettek, nem volt időm tisztázni Diával ezt, de az órákon is csak ezen tudtam gondolkozni, mit tehettem? Tényleg csak magamra gondolok? De….?

Dia szemszöge:

Igen, kiakadtam! De jogosan…olyan rossz nekem, itt látom milyen jó Bellának, megvan már majdnem Oli, és nekem ki van? Most is, Olivér és ez az ismeretlen pasi, most képes csak egy senki miatt tönkretenni mindent, ami megvan neki?
És akkor én nehogy kiakadjak…..olyan rossz, igen, látni azt, hogy neki van, nekem meg csak a vágyódás….
Nem az, örülök neki, hogy neki van valaki, aki szereti, de olyan rég álmodozom már Róla….róla…de ő..? Aligha….

Bella szemszöge:
Erre még vissza kell térni iskola után, de most:
- Bella, kérem, miről, vagy kiről álmodozik? Nem itt kéne, mi is a.... ? – jaj ne, hülye tanár…ennek is épp most kell szívatni.
- Bocsánat, km… - nem tudtam a kérdésre a választ, csak ültem lesütött fejjel, azt se tudtam mi a kérdés? Teljesen magamba fordulva gondolkoztam el a történteken, mintha nem is órán lettem volna.
De akkor valaki megment:
- 1552! – mondta, Dia? Hát, már nem haragszik? Oh, hála neki….
- Köszönöm Dia, kisasszony, maga meg, ne itt gondolkozzon el az életén!
- Elnézést, úgy lesz! – szóltam félénken, miközben a többiek kuncogtak rajtam, Dia pedig csak mosolygott, hát nincs harag?
…. Az óráknak vége….de nehéz volt kibírni, korgó hassal, és majdnem elaludtam!
Kicsörtetve a teremből felvettem a kabátom, és Dia után indultam, aki valószínűleg az iskola melletti kávézóban ücsörög, mivel mindig ott ebédelünk suli után, ha persze azt ebédnek lehet nevezni, amikor háromkor eszünk…
Nos, lekocogtam a lépcsőkön, és kifordulva az óriás iskolaajtón elfordulva kilencven fokkal elindultam a három méterre lévő kávézóba.
Nagyon jó kis kávézó volt, egyik kedvenc helyem…
A kávézó ajtajához érve először bekukkantottam, biztos ott van-e Dia. Igen, jól tudtam, ott ücsörgött, és feltehetőleg, mert nem láttam normálisan…forró csokit szürcsölt.
Beléptem, és közelebb mentem Diához, csak ott üldögélt, és mormogott valamit magában, amihez egyszer-egyszer egy asztalra csapás is társult, elég feszültnek tűnt még mindig.
Ezt most nem értem? Akkor mi is van?
Leültem mellé, és láttam mohón issza ki még azt a két csepp forró csokit is a pohárból, ami még maradt…
- Dia, mi a bajod? – kérdeztem tőle, nem tudtam mit válaszol, vagy megharagszik, vagy nem, de én akkor is kihúzom belőle, ami bántja…még akkor is, ha az én vagyok…
- Bella, te itt? Mit kérdeztél? – teljesen el volt magával foglalva, és a bajaival.
- Azt, hogy mi bajod van?
- Jaj, nem te, nyugi….Úgy minden…Semmi se úgy sikerül, ahogy akarnám! – és sírva leborult az asztalra.
- De…de…mi nem sikerül úgy?
- Ez, és… - mutatott rá a telefonjára, amin valami alak látszott, de nem volt jól kivehető.
- Te, ez ki?
- Nem látod?
- Nem… - ráztam meg a fejem, és kicsit mosolyogtam, hátha jobb kedvre derítem – Tudod öregszem!
- Bella… - és megöleltük egymást, éreztem nagy szüksége van most egy ölelésre, és a kis viccelődésemtől tényleg jobb kedve lett.
Az ölelés után mindkettőnk kuncogni kezdett, majd Dia megszólalt:
- Most már világos? – keresett elő a telefonjában egy chatelést.
- Aha, értem, ez egy chatelés, és…? Mi..? – pislogtam nagyokat, annyira meglepődtem azon, hogy kivel üzengetett Dia. Ez nagyon meglepő!
- Hát, igen…és nem értem, nem… - szomorodott el újra, és könnyeivel küszködött.
Az üzenetben ez állt:

- De jó, akkor ő lenne az akiért ennyire odavagy? – mosolyogtam, miközben Dia is kis mosollyal a száján, törölgette a könnyeit..
- Aha, és azóta, mióta ezt írtam nem írt vissza, pedig látta….olyan jól összebarátkoztunk, már többször beszélgettünk, és úgy gondoltam, hátha… - mondta szomorkásan, szipogva Dia.
- Szerintem adj időt neki, és holnap úgy is találkoztok egymással, ha minden jól alakul. – mosolyogtam felé.
- Igazad van, de éhes vagyok, rendeljünk valamit! – derült jobb kedvre, és újabb ölelést követően ettünk egy jó nagy tál salátát, egybekötve egy kis sétával…
Séta közben elbeszéltük, hogy is fog történni a következő nap, és, hogy miként váltjuk valóra saját álmainkat, célunkat: megszerezni a „kiszemeltünket” .
- Te, ez jó ötlet! Azt mondom menjünk el hozzád, és hívjuk fel Eriket, vagyis….
- MI vagyis?
- Hát, hogy az nem az ő telefonja….az Olié.
- Akkor most? Várj, van egy ötletem! Gyerünk hozzám! – mondtam lelkesedve, és elhúztam Diát az utcákon keresztül, miközben ecseteltem, mi is a tervem..
Szerencsére nem volt messze a „séta helyünktől” a lakásom, így egy bő negyed óra után megérkeztünk a Corvinra. Gyorsan felkocogtunk, mert majd lefagytunk a hidegben, majd az ajtóhoz érve kinyitottam annak zárját, és befutva a lakásba csak dörzsölgettük a karunkat, hogy felmelegítsük átfázott végtagjainkat.
- Most? Milészen? – vigyorgott Dia.
-  Vesd le a kabátod és a csizmád, mert összesarazol mindent! – nevettem rajta, tiszta sár volt a csizmája, és csak fel- alá járkált a lakásban.
Miután levedlettük gönceinket bementünk a nappaliba és lehuppantunk a kanapéra, majd bekapcsolva a laptopom rákerestem Erikre, és bejelöltem.
- És?
- Mi és? Várunk… - sóhajtottam.
- Aha..várunk…köszi! – durcizott Dia (nagyon izgult), és bekapcsolta a tévét, majd elkezdett céltalanul kapcsolgatni egyik csatornáról a másikra. Mikor már meguntam rászóltam:
- Te, fejezd ezt be! Keresek én egy jó csatornát! – és kikapva a kezéből átkapcsoltam egy természetfilmre, ami cuki állatokról szólt…
- Fuj! Ne ezt… - húzta össze szemöldökét.
- Miért?
- Mert nem, nem szeretem a természetfilmeket!
- De tök cukik… - pislogtam nagy szemekkel a képernyőre tekintve, amin éppen néhány kis hörcsögöt, majd cicát mutattak… Aztán szemem újra Diára szegeztem, és tiltakoztam az ellen, hogy átkapcsoljunk.
- A-a, itt marad!
- Nem, add ide!
- Nem, itt marad nálam, mert ha odaadom akkor úgy is átkapcsolsz!
- De, add ide!
Nagy veszekedésünk közben jelzett a facebook, hogy valami van vele…
Szemünket a laptopra szegezve, megnéztük, mi az.
- Te, visszajelölt! Juppi! – lelkendezett Dia.
- Igen látom! – örültem vele, és máris írtam neki, mert láttam fent van…
…Kis idő múlva…
- Ez az! A terv eddig jól alakul! – helyeseltük egymást.
- Km, már csak Sziki maradt….
- Igen, akkor írjunk neki, sajnáljuk, de nem mehetünk el… - örvendezett ismét a barátnőm.
Felhívtuk Szikit és közöltük a rossz hírt, majd Diától érzékeny búcsút véve, végre egyedül maradtam a lakásban.
Gyorsan lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba, majd még hosszasan chateltem Erikkel, és megtudtam „egy s mást” róla…
Ezek után hulla fáradtan dőltem el az ágyban, majd elhelyezkedve a nagy ágyamon, álomba merültem….

Rövid összegzése a mai napnak:
„ Ma a sok terv kifárasztott, teljes tervezés volt az egész nap…Mást se csináltam, csak folyton talpon, illetve gondolkodáson voltam…
Olyan jó, hogy talán tudok Diának segíteni Erikkel kapcsolatban, illetőleg Eriknek hála sok mindent megtudtam Olivérről is. :) Ja, és a terv, remélem sikerül!”

Igen, titokzatos maradtam a „tervekkel” kapcsolatban, de ha elgondolkoztok megtudhatjátok, hogy mi az…
Ja, a chat kép, nem igazi, szerkesztettem. :D
Remélem izgultok mi lesz itt, és NYOMOT HAGYTOK magatok után! :) Már annak is örültem, hogy pipálgattatok, de komikat is kérnék, véleményt arról, hogy írok… Köszike! :)