Jelen ismét az új résszel! Talán ez nem nagyon
BTW-s rész, nem szerepelnek benne, de szerintem így is jó lesz. Remélem nem
okozok csalódást nektek, és továbbra is velem maradtok! Nagyon köszönöm a sok
látogatót, és remélem a következő rész kész lesz jövő hét szerdára, addig is
puszi, és jó olvasást!
Bella szemszöge:
„Este van….És én még semmit se csináltam, csak néztem a plafont, és láttam, hogy egyre sötétebb lesz, és a felragasztott csillagok egyre fényesebben csillogtak.
Ekkor valami különöset érezve, ami csak úgy hajtott előre, kimentem a teraszra, és láttam az igazi csillagokat az égen, olyan szépek voltak….
A hold fényesen sütött, és a lámpák megvilágították az utcákat.
A szél lassan fújta a hajamat, ami ide-oda mozgott, és a szél lágyan simogatta az arcomat.
Ezekben a pillanatokban is rá gondoltam, csak néztem az utcát, amin egyre csak mentek, és jöttek az emberek…
Egyszer csak egy szerelmespárt látok, ilyenek is vannak még….
És elgondolkoztam azon, hogy annyira jó lenne, ha egyszer Olivérrel, mi is egy párt alkotnánk. Akkor valóra válna az álmom, és olyan boldog lennék, mint talán még sose voltam….
Tényleg nem álltatom magam most már, azzal, hogy úgyse lesz semmi….mert érzem, van valami…
Érzem, hogy talán Olivér is szeret, és, hogy tényleg szeretem, tényleg! Már nem mondom azt magamnak, hogy ne…ne gondolj rá! Hisz úgyse tudok nem rá gondolni….és, hogy ilyen jól alakulnak a dolgok, már kétszer is csókolóztunk, oh, életem legjobbjai voltak…és nem érdekelt, hogy majdnem összenyomott……akkor is jó volt…és az se bánt, hogy most nem vele vagyok, mert tudom, hogy hiányzom neki, ahogy ő nekem…érzem!
De jó lenne még találkozni vele….remélem nem ez volt az utolsó, hogy láttam, és magamhoz közel érezhettem, és tudhattam, hogy ő is érez talán valamit irántam.”
- Hé, te meg mit csinálsz itt? – kérdezte valaki a hátam mögül.
- Mi…mi? – nem is lepődtem meg, Dia volt az, csak nevetett rajtam – Min nevetsz ennyire?
- Ja, rajtad! Te kis hősszerelmes! Na, gyere, együnk valamit, mert kilyukadok!
- Ez nem vicces, én komolyan gondolom! Tudod te…menjünk! – és nevetve bebaktattunk a konyhába, egész úton oda csak nevettünk egymáson.
- Jaj, várjál má’, teljesen kifáradtam a nevetésben! – csúszott le a székre ülve le a földre Dia, én meg csak röhögtem rajta, és a konyhapultra dőlve néztem, mit ügyeskedik.
- Gyere már…na, fejezd be! – nyújtottam neki a kezem, és érezhető hangon mondtam, hogy fejezze be a röhögést, de magam sem bírtam, így csak még nevetségesebben tudtam beszélni, és csak még jobban nevettünk, ekkor viszont megcsörrent a telefonom.
Hülyülés:
Bella szemszöge:
„Este van….És én még semmit se csináltam, csak néztem a plafont, és láttam, hogy egyre sötétebb lesz, és a felragasztott csillagok egyre fényesebben csillogtak.
Ekkor valami különöset érezve, ami csak úgy hajtott előre, kimentem a teraszra, és láttam az igazi csillagokat az égen, olyan szépek voltak….
A hold fényesen sütött, és a lámpák megvilágították az utcákat.
A szél lassan fújta a hajamat, ami ide-oda mozgott, és a szél lágyan simogatta az arcomat.
Ezekben a pillanatokban is rá gondoltam, csak néztem az utcát, amin egyre csak mentek, és jöttek az emberek…
Egyszer csak egy szerelmespárt látok, ilyenek is vannak még….
És elgondolkoztam azon, hogy annyira jó lenne, ha egyszer Olivérrel, mi is egy párt alkotnánk. Akkor valóra válna az álmom, és olyan boldog lennék, mint talán még sose voltam….
Tényleg nem álltatom magam most már, azzal, hogy úgyse lesz semmi….mert érzem, van valami…
Érzem, hogy talán Olivér is szeret, és, hogy tényleg szeretem, tényleg! Már nem mondom azt magamnak, hogy ne…ne gondolj rá! Hisz úgyse tudok nem rá gondolni….és, hogy ilyen jól alakulnak a dolgok, már kétszer is csókolóztunk, oh, életem legjobbjai voltak…és nem érdekelt, hogy majdnem összenyomott……akkor is jó volt…és az se bánt, hogy most nem vele vagyok, mert tudom, hogy hiányzom neki, ahogy ő nekem…érzem!
De jó lenne még találkozni vele….remélem nem ez volt az utolsó, hogy láttam, és magamhoz közel érezhettem, és tudhattam, hogy ő is érez talán valamit irántam.”
- Hé, te meg mit csinálsz itt? – kérdezte valaki a hátam mögül.
- Mi…mi? – nem is lepődtem meg, Dia volt az, csak nevetett rajtam – Min nevetsz ennyire?
- Ja, rajtad! Te kis hősszerelmes! Na, gyere, együnk valamit, mert kilyukadok!
- Ez nem vicces, én komolyan gondolom! Tudod te…menjünk! – és nevetve bebaktattunk a konyhába, egész úton oda csak nevettünk egymáson.
- Jaj, várjál má’, teljesen kifáradtam a nevetésben! – csúszott le a székre ülve le a földre Dia, én meg csak röhögtem rajta, és a konyhapultra dőlve néztem, mit ügyeskedik.
- Gyere már…na, fejezd be! – nyújtottam neki a kezem, és érezhető hangon mondtam, hogy fejezze be a röhögést, de magam sem bírtam, így csak még nevetségesebben tudtam beszélni, és csak még jobban nevettünk, ekkor viszont megcsörrent a telefonom.
Hülyülés:
- Plsss! Maradj na…! – röhögtem, és próbáltam Dia kezeit levakarni ruhámról,
ami csak fel akart rajtam a földről kapaszkodni, és közbe nagy nevetésbe
kezdve, csak szenvedett a röhögéstől és a ruhámat húzta le magamról.
- Ne, ne, ne, ne! Segítsé már! Na..! – röhögött kínjában, és csak fetrengett a földön mint valami őrült. Megmondom őszintén, hogy én is csak nagy nehezen tudtam felállni, és állva maradni, majd lecsitítani egyszerre magam és Diát is, hogy végre felvehessem a telefont.
Nagy nehezen kezembe vettem a telefont, és az volt kiírva rajta, hogy: Oli.
- Na, jó! Most már, tényleg…..elég legyen! – és tényleg elcsitítottam Diát, hogy ne a röhögés hallatszódjon a telefonban is – Olivér az!
- Jó, jó! Abba hagyom…ha..ha…ha! – még néhányat nevetett, aztán száját kezeivel betapaszolva csak kuncogott magában, gondolom rajtam…
Felvettem a telefont:
- Szia! – kezdtem a párbeszédet.
- Szia, bocs nem Oli vagyok, el kell, hogy keserítselek…. – mondta a hang, de akkor ki az?
- Hanem?
- Erik, te ugye Bella vagy? – Erik? Ő meg…?
- Aha, miért kerestél?
- Ja, csak azért, hogy a fiúk tudtommal szerveznek valami kis összejövetelt..és meglephetnénk vele őket, ha ti is ott lennétek, na, benne vagytok? – nos, hát, rájöhettem, hogy Erik is olyan, mint Dia, mindenbe beleüti az orrát. De azért örültem a meghívásnak.
- Aha, benne vagyok! De miért az Oli telójáról hívsz? És, Olivér ezt tudja? – hülyekérdés…..igen Dia miután hallotta az egész beszélgetést eddig, mert kihangosítottam, hát meglepődött azon, hogy miért kérdezem, hogy Oli erről tud-e?! És hát, megint rájött a röhögés, és ez a telefonban is hallatszott.
- Te, ki van ott? – nevetett Erik.
- Ja, csak a barátnőm Dia! Rájött az öt perc! - nevettem kissé zavartan.
- Jó….akkor, nem, nem tud róla, mert ez a meglepetés…. – nevetett még mindig.
- Na, tudom, hogy hülyeséget kérdeztem! – sértődtem meg, hogy kinevetnek, de közbe én is kuncogtam.
- Bocs! – nevetett – Akkor nálunk lenne, és kedd délutánra tervezik, azt hiszem.
- Oké! Majd felhívlak, csak mond el a teló számod, kérlek.
- Ja, mondom… - (bocs, telefonszámot nem szeretek kitalálni, nehogy valaki tényleg felhívjon bárkit is XD )
- OK, akkor majd hívlak!
- Én is, ha lesz valami infó még a tali felől! Na, szia! – nevetve letette a telefont.
Mi lesz még ebből, nem tudom, kicsit aggódok még…de bízom benne, hogy nem okozunk majd bajt, hogy odamegyünk, majd Diának is mondom, nem kell elkotyogni hol laknak…
Kedd, olyan messze van….
- Nos, Dia, megyünk Oliékhoz! – ugráltam örömömben, és Dia is csatlakozott hozzám.
- Szuper, én is?
- Hát persze te buta! Örüjjé’ ! – nevettem rajta, hogy mennyire kétségbe esett, jöhet-e velem.
- De jó!!! – és annyira izgatott lett, hogy még percekig ugráltunk, míg nem teljesen kifáradtunk, és le nem huppantunk a székre.
Jó kis bárszékeket szereztem, még anno mikor beköltöztem ide, ezekre mindig öröm leülni, és szuper, hogy még forogni is lehet vele.
Tehát leülve forogtunk még egy- két percet, aztán teljesen elszédültünk, és a pultra dőlve, csak nevettünk egymáson.
- Jaj, te most már, enni is kéne valamit! – lihegett Dia.
- Ja, ja! De mit? Van ötleted? – kérdeztem, mert semmi jó kaja nem jutott az eszembe.
- Na, km, nem is tudom…..Talán… - és elvigyorodott, nem értettem min?
- Na, mond már! – vigyorodtam én is el.
- Nem, nem…ez nem ilyen egyszerű! Majd meglátod, csak menj be a szobádba! – mondta, és betessékelt a folyosóra, hogy onnan már talán megtalálom a szobámat.
- De siess! – nevetem, és alig vártam mit üt össze.
Addig elgondolkoztam azon, milyen jó pár lennének Erik meg Dia, tök ugyan olyan a személyiségük elsőre, nem tudom milyen is igazán, de a telefonban nagyon egy húron pendültek Diával.
Dia szemszöge:
Hinnye, én meg mit kezdek most….? – vakartam meg a fejem, miután Bellát kitessékeltem a konyhából, be a vackába.
- Áh, rájöttem! – és két kezemmel a konyha asztalra csapva, egy nagyot kiáltottam – Ez az!
- Mi van? Kész vagy? – kérdezte bentről ordibálva Bella, kicsit túlságosan megörültem annak, hogy kitaláltam, mit is együnk.
- Ja, semmi…! Nyugi, majd egy fél óra múlva megyek, és ehetünk is! – nyugtattam meg, és elővettem két tálat. Az egyikbe chipset tettem, a másikba pedig gabonapelyhet.
A chipset úgy hagytam, ahogy volt, csak még összekevertem, sós, sajtos és még valamilyen másik ízűvel is, mert eredetileg valami hagymás-tejfölös volt, de az úgy magában unalmas….így majd fincsi lesz!
A gabonapelyhet pedig, km, volt valami szirup a konyhaszekrényben:
- Milyen ez? – és megnyaltam az ujjamra cseppentett kis szószt, azonnal felhúztam az orrom, és a csaphoz sietve jól kimostam a számat.
- Fuj, ez valami csípős szósz! – és égett a szám ,mint a tűz. Gyorsan a hűtőhöz sietve elővettem a tejet, és fenékig kiittam, amúgy sem volt benne sok….nem kell aggódni, hogy elittam a tejet Bella elől.
Nos, kicsit megkönnyebbülve, hogy már nem ég a szám, visszamentem a tálamhoz, és végre a csoki szirupot megtalálva, egy jó adagot rányomtam a gabonapehelyre, majd még egy kis csokit törtem bele, és valami kis gumicukorral is meghintettem, majd beszóltam Bellának, hogy kész a mesterművem:
- Hé, gyere! Ehetsz! – nevettem, és izgultam mi is lesz a kajámmal, ízlik-e neki?
- Jó, megyek! – és jött is, kiérve az asztalra nézett, amin ott díszelgett két tányérra kirakva, a nagy rakás összebíbelt finomság, de ő csak orrát a szeméig felhúzva nevetett, és megkérdezte:
- Te meg mit alkottál?
- Ja, csak valami jó laktatót!
- Hát…én egy kicsit félek ettől a laktató kajától!
- Na, gyere már, nem olyan rossz! – bíztattam – Remélem…. – sutyorogtam magamban.
- Oké, meglátjuk! – és odaérve a két tálhoz belenyúlt a chipesbe, és nagyot markolva belőle, kivett néhány burgonya, vagy valami egyéb eredetű chip szeletet, ami vékonyabb volt mint a hajszálam, és jó nagyot beleharapva megjegyezte:
- Ez nem is olyan rossz, de mi ez a gabonaizé?
- Km, az valami izé…kóstold azt is meg! – bíztattam tovább, ha ez nem volt rossz, hátha az is megüti legalább az elmegy mércét.
- Öh, hát ez se vészes, de én valami normális kaját szerettem volna azért enni! – nevetett.
- Hát jó, akkor mi legyen? Amúgy meg köszönöm dicséreted! – és visszanevettem.
- Rendeljünk valamit! – adta az ötletet Bella.
- Oké, mi lenne az amit ennél? – kérdeztem.
- Pizza!
- A szokásos?
- Há’ persze! – mosolyodott el.
- Oki, már hívom is őket! – és kezembe kaptam a telefont.
Bella szemszöge:
Hát, amit Dia összeütött, nem a legfényesebb volt, de ezt neki nem mondtam, nehogy megsértődjön….De nem volta az annyira rossz…
Na, de rendeltünk pizzát! Már alig tudtuk kivárni, hogy kihozzák, majd meghaltunk az éhségtől, és még akkor is, amikor kihozta a pizzás pasi, uh, helyes egy gyerek volt…na visszatérve, kiégett tőle a szánk, olyan forró volt!
- Tö, ön, ön…áu! – kiabálta Dia, és már nem bírta, röhögése közepette a kukához ment és kiköpte a pizza darabot, ami a szájában volt, mert nem bírta ki, hogy meghűljön, annyira, hogy lehessen normálisan enni…Nem őneki muszáj beleenni míg így forró, és aztán tessék….megégeti a száját!
- Na, látod! Ezért nem kell beleenni mielőtt meg nem hűl ehető állapotig! – nevettem csak rajta, milyen szerencsétlen.
- Oko, mojd moskor mogfogodom o tonocsod! – bugyborékolta a vizet a szájában, hogy lehűtse azt.
- Te szerencsétlen! – röhögtem rajta, és megettük a pizzát.
Hm, nagyon fincsi volt.
Dia ezek után hazament, de előtte még volt egy kis kérdése hozzám:
- Nos, ha már ennyire kinevettél, tartozol nekem egy vallomással!
- Mi lenne az?
- Hát, hogy mit csináltatok Olival? Milyen volt a… - vigyorgott.
- Mi milyen volt? Muszáj…..?
- A megittatok valamit dolog… - és csak vigyorgott még mindig.
- Ja, jól van, elmondom! Nagyon jó volt, kétszer meg is csókoltuk egymást, és nagyon jól éreztük magunkat, ennél jobb nem is lehetett volna. Elmentünk étterembe, cukrászdában is voltunk, egy csomót röhögtünk egymáson… - és sóhajtottam egyet, merengve.
- Jah…hm, akkor úgy érzem jól szórakoztatok, ha ennyire elvagy már attól is, ha róla beszélsz! – vigyorgott rajtam.
- Na, mi van, irigykedsz? Nem menni készültél…? – és kintebb tessékeltem, hogy kezd túlságosan sok lenni belőle.
- Nem, én? Jó megyek már, nem zavarlak az álmodozásban, puszi! – és rajtam kuncogva elhagyta a Corvint.
- Szia! – nevettem rajta, hogy milyen kis gonoszka tud lenni, pedig amit mond, az teljesen igaz…..
Becsuktam az ajtót és visszamentem a konyhába, elpakolni magunk után.
Nem volt nagy a káosz, így kis idő múlva végeztem is, és ránéztem az órára:
- Hú, már tíz óra van? – kérdeztem magamtól, mert nem hittem a szememnek, de tényleg tíz óra volt.
Gyorsan bementem a szobámba és valami pizsama után kutattam, találtam is egy régi pizsamát, amit még anyutól kaptam, olyan rég láttam már őket.
Anya és apa a város túlsó felében élnek, nem nagyon találkozunk, néha összefutunk, akkor beszélünk pár szót, de semmi több.
Néha elhívnak vagy elhívom őket hozzám, de úgy nem találkozunk nagyon.
Nagyon elfoglaltak, anyának két állása is van, míg apa meg egész nap dolgozik, ő valami tévétársaságnak a szerkesztője…
Igen, keresnek sokat, de ők még ennyivel se tudnak megelégedni, azt mondják, jobb bebiztosítani magukat hosszútávra, mint a mának élni. Én az előbbit teszem, nincs munkám, iskolába járok, főiskolára, grafikusnak tanulok. Pénzem meg csak anyáéktól van, mindig kapok havonta kétszáz ezer forintot, azt se tudom hova költsem el? Annyi pénz, hogy ha havonta egy komplett öltözéket veszek, és még Diának is veszek ruhát, illetve fizetem a rezsit és kaját is veszek magamnak, ja meg az iskolára „áldozok néhány forintot”, na még akkor is marad belőle…nem értem, miért kell ennyit adniuk, hogy majd ellopják? Én nem vagyok bulizós fajta, nem költök ilyenekre, és amúgy se szeretek ennyi pénzt a magaménak tudni… Tudom örülni kell, hogy ennyit kapok, de nem hiszem, hogy egy húsz évesnek kell ennyi pénz havonta? És még akkor nem beszéltem arról, anyuék mennyit keresnek havonta? Sose kötik az orromra, de azt tudom, hogy minden évben elmegyünk valahova a világban, és ekkor vagyunk hosszabb távon „együtt”.
Olyan jó lenne, ha többet tudnánk találkozni, de ők nem akarnak, el vannak a munkával foglalva.
Tehát, sok emlék köt ehhez a pizsamához, akkor kaptam mikor tizenhat lettem, egy tele szívecskékkel pizsama, és anya azért vette, hogy ha elköltözök, ez mindig emlékeztet arra, hogy ők velem vannak. Amúgy nem rossz szülők, nagyon jók, örülök, hogy az én szüleim lehetnek, csak keveset találkozunk…De, remélem egyszer rájönnek, jó lenne több időt eltölteni együtt.
A hosszú merengés után bebaktattam a fürdőszobába, és kis hezitálás után, fürödjek-e, vagy zuhanyozzak, a fürdésnél döntöttem, olyan hosszú nap volt, jó lesz egy kicsit lazítani.
Kinyitottam a csapot a kádnál, és elkezdtem engedni a jó meleg vizet.
Míg telement vízzel a kád, leültem a szélére, és elgondolkoztam, most mit csinálhat Olivér?
A víz lassan betöltötte a kádat, így néhány tíz liter után elzártam, és belemásztam, óriási egy kád…Vagy akkora mint egy kisebb kanapé, mint egy dzsakuzzi!
Belemászva elmerültem a vízbe. Jó forró volt, olyan jó volt a hosszú nap után, fáradt testem megmártóztatni a jó forró vízben, teljesen ellazított.
Vagy fél óráig áztattam magam. Kiszállva gyorsan becsavartam magam a törölközőbe, mert ugyan jó meleg volt a fürdő szobába, de akkor is, nem szeretek fázni, még csak egy kicsit se.
Pedig még tél van, és a hó is szaporán esik.
Gyorsan felöltöztem és becsoszogtam a szobámba. Nem volt kedvem már semmihez, csak az alváshoz.
El is aludtam nem sok idő után, de addig is Olira gondoltam, és a meglepetésre, amit okozunk majd nekik, remélem, hogy örülnek majd nekünk.
Álmomban is velük voltam, középpontban Olival.
Nos, mi lesz még itt? :D Jó lenne ha többet komiznátok, szavaznátok, +1-tek…mert így se csináltok sok mindent, és jó lenne tudni, hogy tetszik-e nektek az amit írok?
Támogatást emberek, tanácsokat kérek! :) Köszi! :)
- Ne, ne, ne, ne! Segítsé már! Na..! – röhögött kínjában, és csak fetrengett a földön mint valami őrült. Megmondom őszintén, hogy én is csak nagy nehezen tudtam felállni, és állva maradni, majd lecsitítani egyszerre magam és Diát is, hogy végre felvehessem a telefont.
Nagy nehezen kezembe vettem a telefont, és az volt kiírva rajta, hogy: Oli.
- Na, jó! Most már, tényleg…..elég legyen! – és tényleg elcsitítottam Diát, hogy ne a röhögés hallatszódjon a telefonban is – Olivér az!
- Jó, jó! Abba hagyom…ha..ha…ha! – még néhányat nevetett, aztán száját kezeivel betapaszolva csak kuncogott magában, gondolom rajtam…
Felvettem a telefont:
- Szia! – kezdtem a párbeszédet.
- Szia, bocs nem Oli vagyok, el kell, hogy keserítselek…. – mondta a hang, de akkor ki az?
- Hanem?
- Erik, te ugye Bella vagy? – Erik? Ő meg…?
- Aha, miért kerestél?
- Ja, csak azért, hogy a fiúk tudtommal szerveznek valami kis összejövetelt..és meglephetnénk vele őket, ha ti is ott lennétek, na, benne vagytok? – nos, hát, rájöhettem, hogy Erik is olyan, mint Dia, mindenbe beleüti az orrát. De azért örültem a meghívásnak.
- Aha, benne vagyok! De miért az Oli telójáról hívsz? És, Olivér ezt tudja? – hülyekérdés…..igen Dia miután hallotta az egész beszélgetést eddig, mert kihangosítottam, hát meglepődött azon, hogy miért kérdezem, hogy Oli erről tud-e?! És hát, megint rájött a röhögés, és ez a telefonban is hallatszott.
- Te, ki van ott? – nevetett Erik.
- Ja, csak a barátnőm Dia! Rájött az öt perc! - nevettem kissé zavartan.
- Jó….akkor, nem, nem tud róla, mert ez a meglepetés…. – nevetett még mindig.
- Na, tudom, hogy hülyeséget kérdeztem! – sértődtem meg, hogy kinevetnek, de közbe én is kuncogtam.
- Bocs! – nevetett – Akkor nálunk lenne, és kedd délutánra tervezik, azt hiszem.
- Oké! Majd felhívlak, csak mond el a teló számod, kérlek.
- Ja, mondom… - (bocs, telefonszámot nem szeretek kitalálni, nehogy valaki tényleg felhívjon bárkit is XD )
- OK, akkor majd hívlak!
- Én is, ha lesz valami infó még a tali felől! Na, szia! – nevetve letette a telefont.
Mi lesz még ebből, nem tudom, kicsit aggódok még…de bízom benne, hogy nem okozunk majd bajt, hogy odamegyünk, majd Diának is mondom, nem kell elkotyogni hol laknak…
Kedd, olyan messze van….
- Nos, Dia, megyünk Oliékhoz! – ugráltam örömömben, és Dia is csatlakozott hozzám.
- Szuper, én is?
- Hát persze te buta! Örüjjé’ ! – nevettem rajta, hogy mennyire kétségbe esett, jöhet-e velem.
- De jó!!! – és annyira izgatott lett, hogy még percekig ugráltunk, míg nem teljesen kifáradtunk, és le nem huppantunk a székre.
Jó kis bárszékeket szereztem, még anno mikor beköltöztem ide, ezekre mindig öröm leülni, és szuper, hogy még forogni is lehet vele.
Tehát leülve forogtunk még egy- két percet, aztán teljesen elszédültünk, és a pultra dőlve, csak nevettünk egymáson.
- Jaj, te most már, enni is kéne valamit! – lihegett Dia.
- Ja, ja! De mit? Van ötleted? – kérdeztem, mert semmi jó kaja nem jutott az eszembe.
- Na, km, nem is tudom…..Talán… - és elvigyorodott, nem értettem min?
- Na, mond már! – vigyorodtam én is el.
- Nem, nem…ez nem ilyen egyszerű! Majd meglátod, csak menj be a szobádba! – mondta, és betessékelt a folyosóra, hogy onnan már talán megtalálom a szobámat.
- De siess! – nevetem, és alig vártam mit üt össze.
Addig elgondolkoztam azon, milyen jó pár lennének Erik meg Dia, tök ugyan olyan a személyiségük elsőre, nem tudom milyen is igazán, de a telefonban nagyon egy húron pendültek Diával.
Dia szemszöge:
Hinnye, én meg mit kezdek most….? – vakartam meg a fejem, miután Bellát kitessékeltem a konyhából, be a vackába.
- Áh, rájöttem! – és két kezemmel a konyha asztalra csapva, egy nagyot kiáltottam – Ez az!
- Mi van? Kész vagy? – kérdezte bentről ordibálva Bella, kicsit túlságosan megörültem annak, hogy kitaláltam, mit is együnk.
- Ja, semmi…! Nyugi, majd egy fél óra múlva megyek, és ehetünk is! – nyugtattam meg, és elővettem két tálat. Az egyikbe chipset tettem, a másikba pedig gabonapelyhet.
A chipset úgy hagytam, ahogy volt, csak még összekevertem, sós, sajtos és még valamilyen másik ízűvel is, mert eredetileg valami hagymás-tejfölös volt, de az úgy magában unalmas….így majd fincsi lesz!
A gabonapelyhet pedig, km, volt valami szirup a konyhaszekrényben:
- Milyen ez? – és megnyaltam az ujjamra cseppentett kis szószt, azonnal felhúztam az orrom, és a csaphoz sietve jól kimostam a számat.
- Fuj, ez valami csípős szósz! – és égett a szám ,mint a tűz. Gyorsan a hűtőhöz sietve elővettem a tejet, és fenékig kiittam, amúgy sem volt benne sok….nem kell aggódni, hogy elittam a tejet Bella elől.
Nos, kicsit megkönnyebbülve, hogy már nem ég a szám, visszamentem a tálamhoz, és végre a csoki szirupot megtalálva, egy jó adagot rányomtam a gabonapehelyre, majd még egy kis csokit törtem bele, és valami kis gumicukorral is meghintettem, majd beszóltam Bellának, hogy kész a mesterművem:
- Hé, gyere! Ehetsz! – nevettem, és izgultam mi is lesz a kajámmal, ízlik-e neki?
- Jó, megyek! – és jött is, kiérve az asztalra nézett, amin ott díszelgett két tányérra kirakva, a nagy rakás összebíbelt finomság, de ő csak orrát a szeméig felhúzva nevetett, és megkérdezte:
- Te meg mit alkottál?
- Ja, csak valami jó laktatót!
- Hát…én egy kicsit félek ettől a laktató kajától!
- Na, gyere már, nem olyan rossz! – bíztattam – Remélem…. – sutyorogtam magamban.
- Oké, meglátjuk! – és odaérve a két tálhoz belenyúlt a chipesbe, és nagyot markolva belőle, kivett néhány burgonya, vagy valami egyéb eredetű chip szeletet, ami vékonyabb volt mint a hajszálam, és jó nagyot beleharapva megjegyezte:
- Ez nem is olyan rossz, de mi ez a gabonaizé?
- Km, az valami izé…kóstold azt is meg! – bíztattam tovább, ha ez nem volt rossz, hátha az is megüti legalább az elmegy mércét.
- Öh, hát ez se vészes, de én valami normális kaját szerettem volna azért enni! – nevetett.
- Hát jó, akkor mi legyen? Amúgy meg köszönöm dicséreted! – és visszanevettem.
- Rendeljünk valamit! – adta az ötletet Bella.
- Oké, mi lenne az amit ennél? – kérdeztem.
- Pizza!
- A szokásos?
- Há’ persze! – mosolyodott el.
- Oki, már hívom is őket! – és kezembe kaptam a telefont.
Bella szemszöge:
Hát, amit Dia összeütött, nem a legfényesebb volt, de ezt neki nem mondtam, nehogy megsértődjön….De nem volta az annyira rossz…
Na, de rendeltünk pizzát! Már alig tudtuk kivárni, hogy kihozzák, majd meghaltunk az éhségtől, és még akkor is, amikor kihozta a pizzás pasi, uh, helyes egy gyerek volt…na visszatérve, kiégett tőle a szánk, olyan forró volt!
- Tö, ön, ön…áu! – kiabálta Dia, és már nem bírta, röhögése közepette a kukához ment és kiköpte a pizza darabot, ami a szájában volt, mert nem bírta ki, hogy meghűljön, annyira, hogy lehessen normálisan enni…Nem őneki muszáj beleenni míg így forró, és aztán tessék….megégeti a száját!
- Na, látod! Ezért nem kell beleenni mielőtt meg nem hűl ehető állapotig! – nevettem csak rajta, milyen szerencsétlen.
- Oko, mojd moskor mogfogodom o tonocsod! – bugyborékolta a vizet a szájában, hogy lehűtse azt.
- Te szerencsétlen! – röhögtem rajta, és megettük a pizzát.
Hm, nagyon fincsi volt.
Dia ezek után hazament, de előtte még volt egy kis kérdése hozzám:
- Nos, ha már ennyire kinevettél, tartozol nekem egy vallomással!
- Mi lenne az?
- Hát, hogy mit csináltatok Olival? Milyen volt a… - vigyorgott.
- Mi milyen volt? Muszáj…..?
- A megittatok valamit dolog… - és csak vigyorgott még mindig.
- Ja, jól van, elmondom! Nagyon jó volt, kétszer meg is csókoltuk egymást, és nagyon jól éreztük magunkat, ennél jobb nem is lehetett volna. Elmentünk étterembe, cukrászdában is voltunk, egy csomót röhögtünk egymáson… - és sóhajtottam egyet, merengve.
- Jah…hm, akkor úgy érzem jól szórakoztatok, ha ennyire elvagy már attól is, ha róla beszélsz! – vigyorgott rajtam.
- Na, mi van, irigykedsz? Nem menni készültél…? – és kintebb tessékeltem, hogy kezd túlságosan sok lenni belőle.
- Nem, én? Jó megyek már, nem zavarlak az álmodozásban, puszi! – és rajtam kuncogva elhagyta a Corvint.
- Szia! – nevettem rajta, hogy milyen kis gonoszka tud lenni, pedig amit mond, az teljesen igaz…..
Becsuktam az ajtót és visszamentem a konyhába, elpakolni magunk után.
Nem volt nagy a káosz, így kis idő múlva végeztem is, és ránéztem az órára:
- Hú, már tíz óra van? – kérdeztem magamtól, mert nem hittem a szememnek, de tényleg tíz óra volt.
Gyorsan bementem a szobámba és valami pizsama után kutattam, találtam is egy régi pizsamát, amit még anyutól kaptam, olyan rég láttam már őket.
Anya és apa a város túlsó felében élnek, nem nagyon találkozunk, néha összefutunk, akkor beszélünk pár szót, de semmi több.
Néha elhívnak vagy elhívom őket hozzám, de úgy nem találkozunk nagyon.
Nagyon elfoglaltak, anyának két állása is van, míg apa meg egész nap dolgozik, ő valami tévétársaságnak a szerkesztője…
Igen, keresnek sokat, de ők még ennyivel se tudnak megelégedni, azt mondják, jobb bebiztosítani magukat hosszútávra, mint a mának élni. Én az előbbit teszem, nincs munkám, iskolába járok, főiskolára, grafikusnak tanulok. Pénzem meg csak anyáéktól van, mindig kapok havonta kétszáz ezer forintot, azt se tudom hova költsem el? Annyi pénz, hogy ha havonta egy komplett öltözéket veszek, és még Diának is veszek ruhát, illetve fizetem a rezsit és kaját is veszek magamnak, ja meg az iskolára „áldozok néhány forintot”, na még akkor is marad belőle…nem értem, miért kell ennyit adniuk, hogy majd ellopják? Én nem vagyok bulizós fajta, nem költök ilyenekre, és amúgy se szeretek ennyi pénzt a magaménak tudni… Tudom örülni kell, hogy ennyit kapok, de nem hiszem, hogy egy húsz évesnek kell ennyi pénz havonta? És még akkor nem beszéltem arról, anyuék mennyit keresnek havonta? Sose kötik az orromra, de azt tudom, hogy minden évben elmegyünk valahova a világban, és ekkor vagyunk hosszabb távon „együtt”.
Olyan jó lenne, ha többet tudnánk találkozni, de ők nem akarnak, el vannak a munkával foglalva.
Tehát, sok emlék köt ehhez a pizsamához, akkor kaptam mikor tizenhat lettem, egy tele szívecskékkel pizsama, és anya azért vette, hogy ha elköltözök, ez mindig emlékeztet arra, hogy ők velem vannak. Amúgy nem rossz szülők, nagyon jók, örülök, hogy az én szüleim lehetnek, csak keveset találkozunk…De, remélem egyszer rájönnek, jó lenne több időt eltölteni együtt.
A hosszú merengés után bebaktattam a fürdőszobába, és kis hezitálás után, fürödjek-e, vagy zuhanyozzak, a fürdésnél döntöttem, olyan hosszú nap volt, jó lesz egy kicsit lazítani.
Kinyitottam a csapot a kádnál, és elkezdtem engedni a jó meleg vizet.
Míg telement vízzel a kád, leültem a szélére, és elgondolkoztam, most mit csinálhat Olivér?
A víz lassan betöltötte a kádat, így néhány tíz liter után elzártam, és belemásztam, óriási egy kád…Vagy akkora mint egy kisebb kanapé, mint egy dzsakuzzi!
Belemászva elmerültem a vízbe. Jó forró volt, olyan jó volt a hosszú nap után, fáradt testem megmártóztatni a jó forró vízben, teljesen ellazított.
Vagy fél óráig áztattam magam. Kiszállva gyorsan becsavartam magam a törölközőbe, mert ugyan jó meleg volt a fürdő szobába, de akkor is, nem szeretek fázni, még csak egy kicsit se.
Pedig még tél van, és a hó is szaporán esik.
Gyorsan felöltöztem és becsoszogtam a szobámba. Nem volt kedvem már semmihez, csak az alváshoz.
El is aludtam nem sok idő után, de addig is Olira gondoltam, és a meglepetésre, amit okozunk majd nekik, remélem, hogy örülnek majd nekünk.
Álmomban is velük voltam, középpontban Olival.
Nos, mi lesz még itt? :D Jó lenne ha többet komiznátok, szavaznátok, +1-tek…mert így se csináltok sok mindent, és jó lenne tudni, hogy tetszik-e nektek az amit írok?
Támogatást emberek, tanácsokat kérek! :) Köszi! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése